Általában testi betegségeinkkel orvoshoz fordulunk, aki egy alapos vizsgálat után a patikába irányít, ahol vélhetően kiváltva a számunkra legoptimálisabb gyógyszert meggyógyulunk. Legalábbis tünetmentessé válunk testileg. Mert egyre szélesebb körben fogadják el azt a nézetet, miszerint minden megbetegedésnek lelki oka van, szellemi gátjaink fizikai manifesztációi csupán. Minden szervünk szimbóluma valamely érzésünknek, elfojtásunknak. Ahhoz, hogy végleg megszabaduljunk a problémától, szembe kell nézni félelmeinkkel és orvosolni azt.
De mi történik, ha pont a szemünk sérül?
Milyen mögöttes jelentéstartama van annak, ha a legféltettebb kincsünket fenyegeti az elváltozás?
A szem a lélek tükre. Ha haragosak vagyunk, mondják, villámot szór tekintetünk, ha boldogok, a szemünk is mosolyog. Érzékszerveink közül a szem a legérzékenyebb, legösszetettebb, belső lelkiállapotunk pontos megnyilvánulása. Általa láthatóvá válik a tárgyi világ, és a körülöttünk élő emberek. Gesztusaikból, mimikáikból olvas szemünk, így végső soron mások által, mi is láthatóvá válunk magunk előtt, mert a környezet tükör. Thorwald Dethlefsen érzékszerveinket ezért a lelkünk ablakainak nevezi.
Olykor azonban előfordul, hogy nem tetszik, amit visszatükröz a környezet: kivetítjük személyiségünket a külvilágra, de azok reakciói előtt becsukódunk. A folyamatot egyirányúsítjuk, de ezzel meggátoljuk érzékszerveink kiegyensúlyozott működését, hosszútávon beteggé tesszük azt.
Hogyan? A zavar arra kényszeríti szemünket, hogy végképp befelé nézzünk. Önmagunkat szemléljük és érzékeljük, nem mások által, hanem egyedül, zárkózottan, olyan lelki gócokat kialakítva, ami idővel a lelki tükrünk maradandó sérüléseihez vezet. Melyek ezek? És főként: mit jeleznek?
Rövidlátás és távollátás:
A szem leggyakoribb működési zavarai, mely többet árul el karakterünkről, mint gondolnánk. Rövidlátással inkább a fiatalok, míg a távollátással az idősek küzdenek. Valóban így van ez: a zsenge felnőttek kevés élettapasztalattal bírnak, így szűkebb a látókörük, hajlamosak arra, hogy mindent saját egójukon megszűrve tekintsenek. Szubjektívek, csak az önnön érdekeket tekintik, nem tudnak elvonatkoztatni a külvilág válaszingereitől, azaz nem képesek azokat a maguk javára, önismeretre konvertálni. Gyakran sértődöttek ezért, dacolnak a környezetükkel, és inkább nem néznek szembe a negatívumokkal, tulajdonképp önmagukkal. ‘Én nem ilyen vagyok!’ – lehetne a mottójuk.
Ezzel szemben az idős embereknek széles látókörrel kellene bírniuk. Az élettapasztalat megvan, de nem képesek túllépni saját életük buktatóin, megrekedtek az örök kesergés állapotában. Szemüveget viselnek ők is, tulajdonképp mankót ahhoz, hogy minden a helyes mederben folyjék. A szemünk csalódásait korrigáló eszközökkel elhitetjük magunkkal és a világgal is: jól látunk! Minél magasabb a dioptriaszám, annál hangsúlyozottabban van jelen életünkben az önámítás. Megoldás lehet, ha egy napra nem viseljük a lencsét, vagy a szemüveget. Megdöbbentő élmény ráeszmélni, hogy valójában mennyit is látunk nélküle, csak a saját érzékelésünkkel a világból.
Kötőhártya-gyulladás:
A gyulladás mindig konfliktust jelez. Esetünkben a nyitva tartott szem fájdalmat okoz, könnyebbség, ha lecsukjuk ideiglenesen azt. Jelzi, hogy egy problémával nem akarunk szembesülni, inkább struccpolitikával élünk.
Hályog:
Jellegzetes tünete, hogy a beteg nem lát élesen, valami elhomályosítja a képet. Ha a szürke hályogról beszélünk, akkor szintén valamit nem szeretnénk teljes élességében látni. Mert az élek sebet okozhatnak. A hályog egyfajta védekező reakció, hogy külső környezetünk ne tépázza meg lelkünket. A biztos távolságtartás megakadályozza, hogy önmagunk és a tükrünk kései megvágjanak. Veszélyes, mert korrekció nélkül szélsőséges esetben vaksághoz vezethet, arra kényszerítve a világtalan embert, hogy végérvényesen befelé nézzen.
A zöld hályog más problémára utal. Látóterünk beszűkül, súlyos esetben csőlátás alakulhat ki. Jelzi az elfojtott érzéseket és indulatokat, könnyeket valamint, hogy a környezetből csak egy nekünk tetsző részt látunk.
Bár fontos megemlíteni, hogy műtéti eljárásokkal, orvosi beavatkozással sok esetben javítható, vagy teljesen megoldható a betegség. Azonban a lelki sebek és problémák külső erővel nem korrigálhatók. Csak akkor válhat hasznukra testi zavarunk, ha elgondolkodunk annak valódi okán. Ha nem szükségképp rossznak fogjuk fel betegségünk, a gyógyulás útja egyben a tanulás útja is lehet. Szemünk sérülései jelzik, hogy valamit nem akarunk látni, vagy úgy látni, ahogy az valójában van. Fogalmazzunk meg kérdéseket, mi az, amit kerülni akarunk, éljük meg bajunkat a mindennapokban, hogy a be-látással választ leljünk a feltett kérdésekre.
Forrás: Thorwald Dethlefsen – Rüdiger Dahlke: Út a teljességhez
