Babiczky László így emlékszik egykori kollégájára:
- Mi az, ami több Zsurzs Évában a sikeres rendezőnél? Ez a több maga az ember. Az a végtelenül tiszta egyéniség, aki minden hókuszpókusz nélkül reagál a világra, hisz abban, hogy ezt a világot jobbá teheti. Koncentrál a műre, amelyet éppen alkot, miközben nem feledkezik meg egy pillanatra sem arról, hogy emberekkel dolgozik együtt, akiknek vannak vágyaik, művészi elképzeléseik, sokszor sorsuk, gondjuk-bajuk. Erről a legfeszítettebb munkatempóban sem feledkezik meg. Színészei, a korszak legnevesebbjei, azért szerettek vele dolgozni, mert pontosan tudta, milyen az a figura, amit alakítani kell, amit az író megírt, amit a rendező megálmodott, de sose akarta a színészt ehhez a figurához baltával faragni. A színésznek lehetővé tette, hogy minél többet adjon saját egyéniségéből a szerephez. Ez az, amitől évtizedek múltán is élnek figurái, és ez az, amiért színészei szerették, és tették a művet életszerűvé, élvezhetővé, a közönség számára befogadhatóvá, szórakoztatóvá. Akik vele dolgozhattak: a napi munkában is érezték ezt a sokfelé irányuló figyelmet, szeretetet. Ez megsokszorozta stábjának erejét, energiáját, és ez kényszerít ma, hogy emlékezzek, emlékezzünk rá. -
Gyerekkoromban az egész család ott ült a tv előtt, amikor leadták az új filmjét. Izgultunk, hogy siker legyen! Akkor azt hittem, természetes, hogy a nézők a rendező miatt néznek meg egy tv-filmet. Csak később jöttem rá, hogy mekkora szó, hogy az ő neve azt is jelentette a tv előtt ülőknek, hogy parádés szereposztásban láthatják a magyar és a világirodalom remekeinek az eredetihez hű és alázatos adaptációit úgy, hogy a filmek mégis az ő kézjegyét viselték.
Büszke voltam rá és vagyok ma is, amikor a csatornák ennyi év után is, sűrűn játsszák ezeket a filmeket. Elképzelem, ha élne, aggódva nézné az új és új vetítéseket, filmje vajon kiállja-e az idő próbáját, vajon nem lassú-e, vajon lépést tud-e tartani az azóta rohanó világgal?! Élete utolsó éveiben is ezeket a kérdéseket tette fel, ha leadták egy-egy régebbi művét. Mit szólna akkor most, két évtizeddel később? A világ változott, felgyorsult, de a nézők még mindig szívesen nézik a Fekete várost, az Abigélt, a Feleletet, a Csongor és Tündét, az Othello Gyulaházánt és sorolhatnám.
Ezzel a könyvvel emlékeztetni és emlékezni szerettünk volna a Magyar Televízió egy letűnt, talán soha vissza nem térő gazdag korszakára, a fantasztikus színészekre, a remek szakemberekre és a kor egyik legnépszerűbb rendezőjére, akit úgy emlegettek: A Zsurzs.
De akik vele dolgoztak, azoknak Évike, az unokáinak pedig a Mami volt. -
