Amíg a takarítás a heti rutin, a kézmosás és a fürdés pedig a mindennapi higiénia része, addig nincs baj. Amikor azonban naponta, vagy akár napjában többször is előkapja valaki a porszívót, portörlőt, felmosót, vagy állandóan rohan a fürdőszobába kezet mosni, hosszan tusolni és sikálni magát, akkor felmerül a kérdés a családban: normális ez?

A leírt jelenség sajnos nem csupán rigolya, hanem kényszerbetegség, melynek a tisztaságmánián kívül más formái is léteznek. (Például, ha valaki folyton visszarohan a lakásba, hogy elzárta-e gázt, leoltotta-e a villanyt, vagy egyáltalán bezárta-e az ajtót.)

A lakosság mintegy két százaléka, főleg nők érintettek kényszerbetegségben, mely a hangulati betegségek csoportjába tartozik, s közel áll a depresszióhoz. Az érintettek egyharmada depressziós, amikor betegségét megállapítják. Az is előfordulhat, hogy szorongásos kórképek vagy különböző fóbiák, esetleg pánikszindróma is társul a betegségükhöz.

Jó tudni! Akkor tekinthető komolynak a probléma, ha valaki egy napjából több mint egy órát fordít kényszercselekvésére. Legyen szó tisztaságmániáról, vásárlási lázról vagy egyéb függőségről, a betegek két fő csoportját kell megkülönböztetnünk: az egyik, aki isteni sugallatra, ötletszerűen, tudatalattija által vezérelten cselekszik, a másik pedig időhöz, helyhez, helyzethez kötve.

 Azonban mindkét esetben arról van szó, hogy a beteg elveszti realitásérzetét, szellemileg zavart, kétségbeesett és valami állandóságra, kapaszkodóra van szüksége a világban. Ám megőrzi tudatosságát, sőt néha annak is teljesen tudatában van, hogy a kávéfőző konnektorát kihúzta a falból, a kezei tiszták stb., mégis egy perc elteltével kényszert érez arra, hogy megismételje cselekedetét. Ellenkező esetben elviselhetetlen félelem lesz úrrá rajta.

Elég egy virágszirom ahhoz, hogy kitörjön rajta a pánik. Az ajtózárakat mindig azonos sorrendben csukja be, sosem vesz használt szappant kézmosáshoz, nehogy elkapjon valami fertőzést, elmozdítani valamit a régi helyéről kész katasztrófa. Az ilyen betegek az állandó félelem és ellenőrzés ketrecébe zárják önmagukat, egyik fő jellemzőjük a szkeptikusság.

Állandóan kétségbe vonják cselekedeteiket, megkérdőjelezik tetteiket, egyáltalán nem bíznak abban, hogy valamit jól csinálnak. Hiányzik belőlük a magabiztosság, az önbizalom. Fantáziájuk felnagyítja a lehetséges szörnyű következményeket. Pl. attól félnek, hogy a lakást elárasztja a mocsok, és ő belefullad a szemétbe - szó szerint.

 A kényszeres cselekvések gyakran gyerekkorból eredeztethetők. Majdnem minden gyereknél előfordul, hogy egy ideig lehetőleg úgy veszi útját, hogy a járdaszegély kövein lépkedhessen, a macskaköves utcán pedig a mintát követi.

De ha bizonyos szabályok betartása nélkül már nem is tud mozogni, vagy kihagyásuk félelmet kelt, valódi kényszerről beszélhetünk. Ha például azt vesszük észre, hogy az iskoláskorú gyerek feltűnően gyakran mos kezet, saját tengelye körül forog, vagy egyvégtében számol, forduljunk gyermekorvoshoz vagy gyermekpszichiáterhez.

Minden szokásnak, ismételgetett mozdulatnak az a veszélye, hogy kényszerré válik. Ez azonban csak akkor következik be, ha a mozdulat vagy cselekedet kiszakad értelmes környezeti összefüggéséből és akaratunk ellenőrzése alól.

Mit tehetünk? Rendezett napirend, különféle harmonikus mozgások és több nyugalmas, szemlélődő tevékenység váltakozásával enyhíthetünk magunk is a kényszeren. Fontos a rendszeres alvási, ébrenléti és étkezési idők betartása.

Az állandó figyelmeztetésre hajlamos szülőknek meg kell tanulniuk gyermeküket szabadon engedni, meg kell érteniük, miért kell a gyereknek éppen olyannak lennie, amilyen. Ha - akár az életkor előre haladtával - észrevesszük, hogy valamelyik szokásunkhoz kezdünk görcsösen ragaszkodni, próbáljunk határozottan változtatni rajta.

Ha mindezek már nem segítenek, a kényszeres páciensek kezelése pszichoterápiával történik, az úgynevezett magatartás- vagy viselkedésterápiás (behavior) módszerek segítségével, kiegészítve kognitív szemlélettel. A legtöbb esetben a megfelelő depresszióellenes gyógyszerre is szükség van.

Néhány jó tanács, hogyan segítsen a környezetében élő a kényszerbetegen: ne támasszon vele szemben nagy elvárásokat, hiszen ez az, ami állandóan nyomasztja. Se szóban, se mimikával ne kötelezze semmire. Jelezze neki, Ön számára hol van a határ, meddig képes részt vállalni a kényszerszokásokból.

Ne hagyja, hogy ezért eluralkodjon rajta a kétségbeesés. Mivel a kényszerbetegek gyakran maguk is érzik, hogy valami nincs rendben, csak szégyellnek róla beszélni, hozakodjon elő óvatosan a témával. Csak félszavakban jelezze, hogy túlzásba viszi a dolgot. Közösen keressenek szakorvost, és ne hagyja, hogy állandóan a betegség legyen a fő téma kettejük közt.