Micsoda univerzális szereposztás. Csábító és csábított, gyilkos és áldozata, felettes én és ösztön én. Hat szereplő keresi a helyét az Élet nevű kirakósdiban. Ha csak egyik is hiányzik, nem teljes a kép.

Mindenki Ádámnál és Évánál kezdi. Onnantól, hogy megfogan. Onnantól, hogy kilenc hónapon át megéli a teljes védettség és a teljes kiszolgáltatottság állapotát. Ez utóbbit csak akkor, ha begyűrűzik hozzá a külvilág félelme. S minden, ami nem szeretet, az félelem. Tehát begyűrűzik.

A születés nem egyéb, mint kiűzetés az Édenből. Aki megszületik, meg is hal. Innentől az élet folyamatos visszavágyás az Édenbe. A biztonságba, az elfogadásba, a lebegésbe. Az egységbe. Mert ami kint vár ránk, az legjobb esetben is csak hasonlít ehhez. A feltétel nélküli szeretet a mesék valósága. Hogyan is adhatnánk azt, amit mi sem kaptunk meg?

Innentől kezdve arról szól az Életünk, hogy meglássuk, megértsük és lekaparjuk magunkról azt a maszkot, amit a társadalom - szüleink közvetítésével - ránk ragasztott. Mert - s ez boldogtalanságunk fő forrása - nem azok vagyunk, akiknek tartanak bennünket. S nem azok, akiknek gondoljuk magunkat. Már az is nagy dolog, ha idővel rájövünk, a kettő között egyenlőségjelet tettünk éveken, évtizedeken át.

Amikor az éntudat bűntudattá alakul, akkor lendül mozgásba a kacsalábon forgó vár. Amikor először találkozunk el nem fogadással, amikor - törvényszerűen - tilalmakba, szabályokba, büntetésbe ütközünk, amikor szeretetéhségünk kielégítetlen marad, akkor jelenik meg Káin az életünkben. És azt mondja, ölni szeretnék. Mert miért nem vagyok én kedves az én istenemnek?! És ha nem ölök istent, akkor magamat ölöm. A bűntudattal. Azzal, hogy ölni akartam. Vagy azzal, hogy méltatlan voltam a szeretetre.

Ezt a - magamról való - tudást csak egyféleképp tudom magamban felülírni. Ha ismét eljutok az Édenbe. Vagyis abba a tudatállapotba, ahol nincs bűn, nincs bűntudat, ahol elfogadás van és teljesség. Ez az az állapot, amikor nem más mondja meg, hogy milyen vagyok. Senki nem mondja meg. Még én sem. Csak érzem, csak élem.

Ez az állapot az egóból való kilépés állapota. A kacsalábon forgó vár, valójában kacsalábon forgó vágy. A szexualitás ennek a vágynak a megtestesülése. Vágysz, mert legmélyen tudod, hogy az orgazmus pillanataiban megszűnik az ego hatalma. Vágysz, mert boldog akarsz lenni, más szóval: bűntudattalan.  Ha kilépsz egódból, önmagadról való - hamis - tudásod birodalmából, akkor már senkinek, semminek nincs hatalma fölötted. Sem egyháznak, sem törvénynek, sem társadalmi elvárásoknak. Önmagad vagy a törvény. Ezért oly tilalmas időtlen idők óta.

 
Ha megérted, hogy vágyad az ölelésre nem más, mint felejteni akarása félelmeidnek, bűntudatodnak, elfedése töredékes életednek, akkor az ölelés immár nem pótcselekvés többé. Rátaláltál az önmagadhoz vezető útra.
Rejtő Gábor