Egy tanárnő számolt be arról, milyen megdöbbentő volt az, amikor ráébredt, hogy egyik tanítványát veri a mostohaapa. Az egyébként nyugodt kisfiú folyton izgett-mozgott a székén, mire a tanár néni megkérdezte, miért mocorog folyton. A gyerek válasz helyett megmutatta lábszárát és combját, amelyen szinte fekete véraláfutások voltak: rugdosások nyomai.
Egyes adatok szerint hetente legalább egy nő esik áldozatául a családon belüli erőszaknak, és havonta (!) egy gyerek hal meg az otthoni csetepatékban! De még ha nem is vesztik életüket a folytonos testi fenyítésben, valami biztos meghal a lelkükben.
De vajon hogyan segíthetünk ezeken a bajba esett asszonyokon, gyerekeken? Sokak szerint a törvényi rendelet semmit sem ér, ha az emberek gondolkodása nem változik meg: hogy a családfő szerepe nem azt jelenti, hogy teljes uralmat gyakorol a cslaádtagjai felett, hogy az asszony nem verve jó!
A családon belüli erőszak ellen harccal így nemcsak a hatóságoknak kell foglalkozniuk, hanem a tanároknak, a szomszédoknak és az orvosoknak is, akik nap mint nap látnak ilyen eredetű súlyos sérüléseket.
Ugyanakkor az áldozatul esett emberekben is tudatosítani kell, hogy nem kötelességük elszenvedni a lelki és fizikai bántalmazásokat. Hiszen az a gyerek, aki ezt látja otthon, lassan úgy gondolja majd, hogy ez a természetes, és ő is verekedős apukává/anyukává válik majd.
A legfontosabb az, hogy minél hamarabb észrevegye valaki az adott családon belüli erőszakot, és ne süsse le a szemét, mondván, hogy ez magánügy. Nem az.
Ha nincs más kiút, számos anyaotthon van az országban, ahová a bántalmazott nők gyermekeikkel együtt mehetnek. Bár ez nem állandó megoldás, még mindig jobb, mint mindig attól rettegni, mikor éri őket a következő pofon.
Szabó Fruzsina
