A „rém" szó nemcsak a gonosz, gyilkos szándékú rablókra vonatkozik. Egészen hétköznapi emberek is követhetnek el rémtetteket - állítja a CyberShrink.

Josef Fritzl rémtettei, aki bebörtönözte a saját lányát és 24 éven át erőszakolta folyamatosan, megrázták az egész világot. Hogyan tudta meggyőzni saját magát arról, hogy teljesen helyénvaló az, amit tesz? A politikai filozófus, Hannah Arendt, aki végignézte a náci háborús bűnös, Adolf Eichmann perét, leírta a gonosz banalitását. Kihangsúlyozta, hogy mennyire szürke és hétköznapi emberek képesek gonosztetteket elkövetni megfelelő körülmények között. Olyan helyzetekre gondolt, mint amilyen rendszeresen adódott a náci államban, mely hamis tömegfilozófiát szolgáltatott és arra késztette az embereket, hogy válogatás nélküli eszközökkel mutassanak fel eredményeket. Megvédte a kegyetlenkedőket, emiatt sokan gond nélkül azonosultak ezekkel az eszmékkel. A legtöbb náci arra hivatkozott, hogy egyszerűen csak parancsot teljesített. A dél-afrikai emberi jogi perek során pontosan ugyanezeket láthattuk viszont.

Csak parancsot teljesített?
Nem a parancsteljesítés volt a valódi oka a gaztetteknek, hanem egy kifogás arra, hogy azokat végrehajthassák. Kevés kivételtől eltekintve mindegyiküknek lett volna lehetősége más utat választani. Sokkal több belátásuk volt, mint amennyit használtak. A hatalmas nyomás ellenére mégsem mindegyikük választotta ezt az utat. Nem azért tettek rosszat, mert nem voltak tisztában cselekedeteik következményeivel, hanem mert meggyőzték magukat arról, hogy amit tesznek, az helyes. Hátborzongató az is, hogy sok velejéig romlott gonosztevő mennyire ártalmatlannak és átlagosnak tűnik. Ne úgy képzeljük el őket, mint a horrorfilmek szörnyetegeit. Sőt, inkább elvárás, hogy így nézzenek ki bizonyos rémtettek esetében. A csalók áldozatai például általában arról számolnak be, hogy az elkövető „annyira kellemes személy volt". Ha egy sorozatgyilkos valóban hasonlítana Freddy Kruegerre, nem sok esélye lenne gyilkolni. Csak a szelíd külsejű gyilkos képes közel férkőzni áldozatához.

Nem a gonosz banális, hanem az elkövető. Arendt nem azt mondta, hogy a vérfagyasztó bűntényeket elkövető emberek semmiben sem különböznek tőlünk, hanem azt, hogy nem különböznek annyira, amennyire számítanánk rá. Nem az ijesztő, hogy a szörnyetegek köztünk mászkálnak, hanem az, hogy a békésnek tűnő szomszédok közül mennyien képesek gaztettekre.

Fritzl önértékelése
Fritz természetesen nem azt tette, mint a náci vagy dél-afrikai gyilkosok, akik az erre lehetőséget adó diktatúrákban tényledtek. A belső romlottságán kívül az egyetlen külső tényező valószínűleg részben a népcsoport tradicionális szexközpontú életstílusában rejlik, mely a nőket szolgákként kezelte, másrészt pedig abban, hogy a társadalom nem sok gondot fordít arra, mi történik a házak falai között.Fritzl nyilván nem arra gondolt, helyes-e, amit cselekszik, hanem, hogy mennyire illik hozzá. Pontosan tudta, hogy rosszat cselekszik, de úgy vélte, ez nem számít. Csak akkor ismerte fel tette súlyát, mikor a tárgyalóteremben végignézte lányának videoszalagra rögzített vallomását. „Csak tegnap jöttem rá, milyen kegyetlen voltam Elisabeth-tel, és sajnálom." A vallomás meghallgatása után Fritzl azonnal a kirendelt pszichiáterét kérte. Nem valószínű, hogy ez valódi bűnbánatot takart, inkább csak felismerte, hogy a lánya önálló jogokkal rendelkező személy és nem a tulajdona, és hogy valóban megbántotta és tönkretette. Mennyi bűntudatot érzett, mennyire szégyellte magát amiatt, amit mások gondoltak róla, mennyire sajnálta saját magát a következmények miatt, esetleg saját magától is megijedt, ahogy szembesült saját gonoszságával?Az ügyvédje védőbeszédje egyáltalán nem volt meggyőző. Arra hivatkozott, hogy Fritzl maga is áldozat, a hideg és kegyetlen anyja áldozata. Lehet, hogy ez igaz, de nincs rá semmilyen bizonyíték, csak a saját kijelentései. Emberek milliói sínylődnek hasonló vagy még rosszabb körülmények között, így ez nem indokolhatja tetteit.

„Megmenteni" a gonosz külvilágtól
Fritzl arra hivatkozott, amiben valamilyen szinten valóban hitt is, hogy meg akarta óvni a lányát a gonosz világ veszélyes kísértéseitől. Ennek semmi értelme. A többi gyermekét nem akarta „megmenteni" ilyen módon. Vajon miként magyarázta magának azt, hogy pontosan ugyanazt tette a lányával, amitől meg akarta óvni. Aztán ott van a feltételezés, hogy a kisbabák születésekor azt képzelte, egy felsőbbrendű, második családot alakít. Az ügyvédje arra hivatkozott, hogy egy valódi szörnyeteg megölte volna mind a hét gyermeket, mert semmilyen hasznára sem voltak. Persze az is igaz, hogy fogamzásgátlást is alkalmazhattak volna. Ugyan, ki hinné, hogy nem akarta semmire használni a gyerekeket? A mások feletti uralkodás egy igen erőteljes kábítószer, melyhez alaposan hozzászokott, így inkább megsokszorozta rabszolgái számát.

Az igazi rejtélyek teljesen másban rejlenek:

- Mikor a lánya, Kerstin megbetegedett, miért engedett Elisabeth könyörgésének, és vitte kórházba, ahelyett, hogy egyszerűen hagyta volna meghalni?

- Miért engedte Elisabethnek, hogy kövesse lányát a kórházba, hogy segítse gyógyulását? Ezek a döntések okozták a vesztét - vajon ezeket normálisabb, kedvesebb pillanatait jelezték?

- Vagy úgy gondolta, hogy olyan sokáig tudta titokban tartani a rémtetteit, hogy majd ebből is valahogy kimászik?

Nevetséges, hogy Ausztria furcsa jogi rendszerében a legsúlyosabb büntetést kapta a talán legenyhébbnek mondható bűnére (hagyott meghalni egy kisbabát, akit meg is lehetett volna menteni), míg a többire sokkal kevesebbet is kaphatott volna.

A feleség, a rokonok, szomszédok és helyi hatóságok hanyagságát senki sem vizsgálja, így ezekben az esetekben elmarasztalás sem várható. A sarokba gyűrt régi térképeken az ismeretlen területekre a készítők néha azt írták: „Itt szörnyek lehetnek", mert tudták, hogy az ismeretlen veszélyeket rejtegethet. Vajon Ausztria térképén nem kellene-e hasonló szöveget feltűntetni?

www.medipress.hu