"Alkoholista szülők, de nem együtt alkoholizálnak, otthon viszont együtt agresszívek és bántalmazzák a gyerekeket"- szólnak Ákos aktájából a rideg tények. A fiú a család legkisebb gyermeke, 10-12 éves korától anyja szexuális szolgáltatásra kényszerítette a nevelőapjával, aki mindezért pénzt fizetett az anyának.
Néhány év múlva a fiút kiemelték a családból és állami gondozásba került. Az intézet dolgozói csak fél év elteltével vették észre, hogy Ákos ugyanazt teszi a nála kisebb állami gondozottakkal, amit hajdan az édesanyja tett vele: áruba bocsátja a fiúk testét, hogy pénzhez jusson.
Ma Magyarországon a bentlakásos intézmények egyszerűen nincsenek felkészülve arra, hogy a családon belüli erőszak áldozatai esetleg még kiskorúként maguk is elkövetőkké válhatnak.
Szégyent éreznek, bűntudatot amiatt, amit hagytak megtörténni. Elfojtott düh dolgoz bennük, ami gyakran agresszióba csap át. Úgy érzik, már "úgyis mindegy", így nincs visszatartó erő sem.
A bántalmazónak és a bántalmazottnak is segítségre volna szüksége, de itthon ez számos akadályba ütközik. Először is a rossz pénzügyi lehetőségek miatt éjszakára, amikor a bántalmazások történnek, kevesebb nevelőtanárt tudnak csak beosztani, rosszabb esetben nem is nevelőket, hanem szakképzettség nélküli felügyelőket.
Másodszor: időnként a nevelőtanár vagy az intézmény igazgatója tud ezekről az esetekről, mégis hallgat. Vagy azért, mert tehetetlennek érzi magát, hiszen nincs pénz a gyerekek korosztály szerinti hermetikus elkülönítésére, vagy mert cinikussá vált az évek alatt, vagy egyszerűen félti az egzisztenciáját.
Pedig valamit tenni kell, mert mint a példa is mutatja, a történelem könyörtelenül ismétli önmagát.
D.D.L.
