A legnagyobb bajban lévő ember, hacsak nem a vízbefulladás veszélyét érzi,- nem tud segítséget kérni. Mivel az a baja, hogy eddig sem vették a jeleit, mivel úgy érzi, tudja, hogy a szeretet nem kierőszakolható érzés. Ezáltal beszűkül a tudata és mintegy embriópózban lévő csecsemő, várja a mélyrepülés végét, avagy a fényt az alagútban.

A szeretet minden bajban gyógyír, segítség, erőt adó. Várja, várja a kezet. Főleg azoktól várja el az ember, illetve azoktól várja a gyógyírt, akiket szeret. Azoktól, akik vagy a lebénulástól, vagy a felkérés, kérés hiánya miatt, nem tudják kezelni a dolgot.

Agyonszabályozott viselkedési kultúránkhoz hozzátartozik már, hogy nem nyafogunk, nem mutatjuk ki "gyengeségeinket".

 Nem éljük meg fájdalmunkat, hanem lefojtjuk. Nem illik. Könnyen megkaphatjuk a rettegett jelzőt: vesztes,... lúzer.

Korunkban az érzékenység csak a művészeknél megengedhető luxus, amúgy gyengeségként értékelik.   

Ettől való félelemtől is minden önfenntartási ösztönünk lebénul, és ezért még védtelenebbek leszünk.

A tapasztalt ember önvédelemből védőhálót von maga köré, de egy idő után túlvédi magát, túlreagál, és lassan muszájból, de kiszivárogtatja valahogy, valahol a keserűségét, fájdalmát. Persze ezt már nem tudja irányítani. Tehát rosszkor, rossz helyen, stb. így ezáltal még jobban összekuszálja maga körül az embereket és a helyzetet.

Az összezavarodott ember az empátiával nemigen rendelkezőket elriasztja, a szeretett személyeket megbántja, így aztán tökéletesen egyedül marad. Csak nagyon kevesen látnak ezen a földön, nagyon kevesen érzékelik a másik jelzéseit, hiszen vagy bezártak az egójukba, vagy saját jelzéseiket sem ismerik.

Egyszerűen el kell fogadni, hogy a baj, a fájdalom elviselése szükségszerűen választóvíz is. Magunk és kapcsolataink megmérettetése és függőségeink szakítópróbája. Ami nem pusztít el, az megerősít. Ha pedig megerősödve legyőztük a bajt, kezdődik a másik próbatételünk, hogy meg kell bocsátanunk szeretteinknek, el kell engedni haragunkat, tanulni a hibáinkból...

Mindenképpen tanulunk belőle, de egy tanulság biztosan hamis...hogy az érzékenység csak a művészeknél megengedhető luxus! Vigyázzunk rá!

Az érzékenység érték, a szenvedés a boldogság és az élet része. Nem a vesztesek jellemzője.

És nem vagy egyedül, mert mindenki egyedül van.