Az ember, így a nő is, egyre inkább a saját döntése hatályában kívánja vonni az életének azt a részét, hogy kit szeret, és emiatt kit választ. Ez így van rendjén. Az viszont tény, hogy a szeretet, szerelem érzése. Érzés, és nem döntés. A mi kultúránk érzés és szerelemigenlő világában egyre jobban háttérbe szorul, hogy a tartós kapcsolat, a házasság csak részben szerelem, másrészt döntés. Döntés magamról, a másikról, az életünkről. Dönteni sem könnyű. Viszont avval, hogy a magánélet világában is, döntéseink következményeivel is meg kell(ene) birkózni, szinte alig számolunk.

Az szinte mindenki számára nyilvánvaló, hogy a tanulás és a munka világában - nem az érzelmek, hanem a cselekvések, a realitás világában - a siker mellett a hiba és annak felismerése legalább olyan fontos. Fontos, de nemcsak azért, mert csak a felismerés után korrigálható. Azért is fontos, mert a megfelelő elemzéssel, értékeléssel az elkövető tanul(hat) saját magról. Fejlődik. Fejlődik, ha nem másokat hibáztat, hanem önmaga elgondolásaiban, lépéseiben, azaz a fejben "lakó" elképzelést a valóság tükröződésében vizsgálja, és nem önmagát igazolva saját részét tagadva a hibát a dolog sajátjának tulajdonítja.

Napjainkban egyre inkább az az idea, hogy a házasság, mint intézmény a rossz, a kapcsolatot megnyomorító, hogy nincs jó házasság. Szóval, a házasság, mint intézmény, amitől meg kell szabadulni. Az együttélés az más - mondják. Más, de ha megkérdezzük eme nézet képviselőit, csak annyit tudnak mondani, hogy "egy papír nem köt össze semmit". Így biztos abban, hogy a saját választása miatt van a kapcsolatban, amíg az jó. A házasságot kötők is másként vélekednek már a döntésükről. Sokan kötnek úgy házasságot, hogy "semmi vész, ha nem megy, legfeljebb elválunk...". Mindkét esetben a kimondott igen csak átmeneti, ideiglenes. Evvel nem is lenne semmi baj, ha mindkét fél "egyszerre szeretne ki a másikból", és ha nem születik meg az igazi vesztes: a gyermekük. Ahogy a megfogantatásához két ellentétes nemű ember egyidőben történő, egymást nélkülözhetetlenül igenelő, kölcsönösen elfogadó (egy akaró és egy befogadó), ráadásul összehangolt cselekvéssorára van szükség (miközben ugyanazt mind a ketten másként csinálják), úgy a gyermek biztonságot jelentő felnevelkedéséhez is nélkülözhetetlen és pótolhatatlan a két ellentétes nemű - anya és apa - összehangolt együttműködése (ahol ugyanazt mindketten kicsit másként csinálják).

Ez a másság igenelése alig-alig kap hangot napjainkban. Sokkal inkább az azonosság, a hasonlóság dívik. A mássághoz új szó tapadt: tolerancia. Elég nehéz egyszerre gondolni a szeretet, szerelem azonosságkereső érzelmével a másik másságának tolerálására. Az idegen érzéseket kelt, mert szétválaszt. Holott a valóságban a különbségek nélkül maga a kapcsolat sem jött volna létre. (Vagy ha létrejön, az a szivárványszínű zászló alatt megvalósuló szerelem, amelyen viszont nincs - mert nem lehet - gyermekáldás).

A pszichológia ismer és használ egy fogalmat: attribució, mely azt jelenti, hogy egy adott helyzetben egy ember viselkedésének értékeléséből kifelejtjük a szituációt, a kölcsönhatást. A viselkedést úgy értékeljük és értelmezzük, mintha csak és kizárólag a jellemző tulajdonságok jelennének meg. (Olyan ez, mintha a munka során észlelt hibához, melyet létrehoztunk, semmi, de semmi közünk nem lenne, csupán maga a dolog belső tulajdonságai tükröződnének, melyet mi csak "leleplezünk".)

A kapcsolat kezdetén természetes, hogy a hasonlóságok "feltételezése" dominál. "Szeretem: mert kedves, energikus, figyelmes stb.", hallhatjuk. Tehát olyan, mintha maga a másik ember milyensége lenne, amit fel kell fedeznünk, tőlünk-magunktól függetlenül. Aztán telik-múlik a gyors idő, és kiderül, illetőleg felfedezzük, hogy eddig eltitkolta az árnyoldalait. Ekkor megfogalmazzuk, hogy "kiállhatatlan, mert lusta, közönyös, csak magával törődik stb. stb.". És egyre jobban tulajdonságok lajstromozása kerül előtérbe (egy pszichológus is megirigyelhetné). Egyeseknél az ideiglenes döntés beigazolása céljából, a leválásról szóló "megalapozott" döntés előkészületeként. Mások evvel egyidőben súlyos önértékelési válságot élnek át, "már nem én kellek...", "biztos mással olyan, mint régen velem...", egyszóval féltékenyek, a féltékenységgel tetéződik szenvedésük.

Nemrégiben egy rendkívül helyes, értelmes fiatal nő mérlegelte kibontakozó kapcsolatát és abban önmagát. Azt mondja: "nagyon jól éreztem magam Y-al. Azt hittem, nem fogom kiheverni ilyen könnyen X-t. Aztán otthon rájöttem, ugyanoda megyek Y-al, ahol X-el jártam, ugyanolyanokat teszek, mintha ismételném magam. Lehet, hogy nekem az a jó, ha tehetem, amit szeretek, és próbálgatom, amit ő szeret. Attól lesz fontos, amit együtt teszünk? Azt figyelem, hogy hogyan vesz részt abban, ami nekem fontos és azt is, hogy azt mivel színezi? Én nem azt keresem, amit a barátnőim. Nekem másképp jár az agyam. Ők csak méricskélnek, hogy a pasi ilyen, meg olyan? Lehet, hogy én nem vagyok normális...? "

Szerintem teljesen normális, sőt érett a választásra. Ismerve önmagát igyekszik nem a vélekedés, hanem az együttes élmény, a közös cselekvés "összeilleszthetősége" alapján választani, tudva, hogy közben "nem telesen egyforma ízt éreznek".

Dr. C. Molnár Emma

A Nő Ezer Arca ügyvezető igazgató,

pszichoterapeuta