A kényszerevők esetében az evés leginkább a kábítószerhez hasonlítható. Ha valamilyen ételt nem esznek, nem ehetnek meg, úgy érzik, "lemaradtak" valamiről az életben.

A nassolás mellett az ínyencségek elkészítése és elfogyasztása is megnyugvást jelent a számukra. A rágás a kényszerevőnek az a megnyugtató pótcselekvés, ami a dohányosnak az ébredés utáni rágyújtás vagy a kávé mellé elszívott cigi. A kényszerevők nem próbálnak megszabadulni a bevitt ételtől, így túlsúlyosak.

A bulimiások testalkata viszont átlagos, betegségük rejtett, általában családtagjaik sem tudnak a problémájukról. Bár kórosan aggódnak a testsúlyukért, nem esznek feltűnően kevesebbet az egészséges embereknél. Ez a betegség is túlevéssel jár, egy kevés stressz is szabályos falásrohamokhoz vezethet. Mivel azonban a beteg bűntudatot, szégyent érez evéskor, általában titokban töltekezik.

Tévhit azonban, hogy minden bulimiás hánytatással próbál megszabadulni a "bűnösnek" hitt ételmennyiségtől. Vannak, akik extrém, kimerítő testedzéssel nyugtatják a lelkiismeretüket. Mások hashajtó, vízhajtó gyógyszereket szednek. És éppen a gyógyszerszedés miatt tévhit, hogy az anorexiával ellentétben a bulimiába nem lehet belehalni.

A magát hánytató bulimiást elárulhatja a száj savas kémhatásától sárguló fogsora, de az általános tüneteket a betegnek saját maga kell, hogy felismerje, így magának kell segítséget kérnie. Figyelmeztető jel a szokásosnál sokkal gyorsabb evéstempó, a magányos evés, a kellemetlen telítettség-érzésig töltekezés, a bűntudat és szégyenkezés a bevitt ételmennyiség miatt.

A probléma a kényszerevők és a bulimiások esetében is pszichológiai kezelést igényel. Nem szabad a kényszeresen evő, túlsúlyos családtagokat fogyókúrára fogni. A folyamatos evés csak tünet, a betegség gócpontjához általában az egész családot érintő terápia szükséges.