KÉ: - Nagyon izgalmasnak ígérkezik a Bazilika-beli program, különösen az afrikai és ázsiai szakrális dalok lehetnek szokatlanok a magyar füleknek. Ön hogyan ismerkedik ezekkel a zenei anyagokkal, másként nyúl-e hozzájuk az ismerkedés szakaszában, mint azokhoz a zenékhez, amelyeken felnőtt, amelyeket anyanyelvén tud elénekelni? Befolyásolja-e az ismeretlen nyelv az elmélyülésben, a dal saját képére formálásában?
PALYA BEA: - Csak a fül van, meg a lélek, ez egy nagyon fontos alapgondolat nekem a zenehallgatáshoz. Hogy amikor zenét hallgatok, dobjak ki minden addigi ismeretet, és csak figyeljem, mit hallok és ahogyan hat rám. Mintha a házasságban meg tudnám élni a partnerem évek óta ismerős lényével, hogy először szeretkezem vele. Igen, ilyesmi kiürülés kell a jó zenehallgatáshoz. De az is igaz, hogy a jó dalok meg elérik azt, hogy semmi másra ne figyeljek, kerüljek teljesen a dal mágikus körébe. Ilyen szempontból talán "egyszerűbb" dolgom van akkor, amikor számomra idegen nyelven hallgatok zenét, vagy egy ismeretlen nyelvű dalt tanulok: akkor az agyam tényleg teljesen kilép, bebújok a gyermek-énembe, utánzom az énekest, mint beszélni tanuló kisgyerek az anyját, csüggök az énekes ajkán, eggyé válok vele.
Igaz az is azonban, hogy az énekelt költészet is tud úgy hatni, mint a lágy szellő, a forró napsütés, szóval az sem feltétlenül csak agyi befogadás, pont az énekelt szavak egyszerre zsigeri-egyszerre verbális jellege miatt. Ez nekem olyan nyelveken énekelt dalokkal történik, amely nyelven már szerettem valaha. Nagyon szeretem átélni, amikor egy-egy sortól megremegek, amikor egy szépen megformált, és a zenével szépen egybefonódó szófordulat belém csücsül egy időre, és akár beindítja az illat-asszociációkat, képeket látok közben, a kiénekelt szavakat érintésként érzékelem a bőrömön. Igen, a jó dal ilyen, egyszerre hat minden érzékszervre.
KÉ: - Laikusként azt gondolom, egészen más lelkiállapot lehet saját dalokat énekelni, mint mások által komponált zenéket előadni. Könnyebb vagy nehezebb dolga van, amikor saját dalokat énekel?
PALYA BEA: - Azt tapasztaltam a sok-sok év énekesi-dalszerzői munkája során, hogy én a saját dalok éneklésében vagyok a legerősebb. Ettől függetlenül ez nem könnyebb, egyszerűen más, engem ez jobban táplál, és így én is jobban táplálok vele másokat. Meg engem nagyon izgat az, hogy a semmiből kikanyarintsak egy darab valamit, életre szüljek valami olyat, ami előtte még nem létezett. Rengeteg a mondandóm, és én ezt dalokkal tudom a legjobban kifejezni. Ugyanakkor nagyon szeretek más műveket is énekelni, nagyon jól szórakozom, vagy belebújok egy másik lény bőrébe, vagy rengeteget tanulok közben. Az tény, hogy sokszor a magam képére formálom a mások műveit is, én egy ilyen alkat vagyok, átütök mindenen :). De ez ellen már nem küzdök, már tudom ezt élvezni.
KÉ: - Formálta-e művészetét a Párizsban töltött ideje alatt tanulmányozott klasszikus indiai zene? Rezonál-e a magyar lélek az india zenére, vagy csak mint egzotikumot szemléli távolságtartóan?
PALYA BEA: - Az indiai zene egy nagy óceán, én csak belemártottam a kislábujjam. Nagyon-nagyon minimális az, amit erről a nagy rendszerről megtanultam, de belekezdtem a favágás részébe, eltöltöttem néhány évet gyakorlatokkal, elméleti tanulmányokkal. A dallamformáló készségemre jól hatott szerintem, meg a ritmushoz való viszonyomat is finomította, bár mint zenész, nekem amúgy is ez volt a két erősebb oldalam. Én az én lelkem rezonanciájáról tudok mesélni, bár talán nem vagyok tipikus magyar fülű, tipikus magyar lelkű a zenehallgatás tekintetében. Ha egyáltalán létezik ilyen, hogy magyar lelkű zenehallgatás... Persze van egy kulturális meghatározottság, annak alapján, hogy ki milyen dalokhoz, milyen zenéhez jut hozzá az anyatejjel, meg egy kicsit később, persze, ez számít, de az internet korában, amikor szinte minden zene hozzáférhető, ez is más értelmet kap. Mindenesetre én akkor nagyon rezonáltam erre a zenére, szerettem hallgatni, és meg akartam érteni, ezért elmentem Párizsba. És igen, Párizs és benne a zenetanulás nagyon hatott rám, de azért is, mert rá tudtam tekinteni magamra, mint énekesre, egy távolabbi nézőpontból is, tisztább lett, hogy mit tudok, és az is, hogy hol van még tanulnivalóm.
