A szemfüles rajongói már számolnak. Hozzászoktak, hogy az utóbbi időben négy-ötévenként jelentet meg stúdiólemezt. A legutóbbi, a Most című 2001-ben látott napvilágot. Ebből következik, hogy idén esedékes az új.
Csalódást kell nekik okoznom, idén nem lesz új lemezem. Rövidesen elkezdek rajta dolgozni, jövőre tervezem a megjelenését. Még nem érek rá, mással vagyok elfoglalva.
Pedig sok száz ember nagyon várja.
Nem hiszem, hogy fontosabb a stúdióalbum azoknál a dolgoknál, amivel mostanság foglalkozom. Ebben a feje tetejére állt médiavilágban nehéz új dalokkal átjutni a másik oldalra, a közönséghez. Az energiáimat most nem médiaharcok megvívására akarom pazarolni.
Az emberekhez a média támogatása nélkül is eljutnak a lemezei. Vagy tévedek?
Valóban eljutott a Most és a '96-os fekete gyöngy című is, pedig sem a sajtó, sem a rádiók felől nem kaptak nagy publicitást. Szerintem is ebből kell kiindulnom, bár a média megkerülhetetlen, és sok energiát felemészt. A dalírásnál sosem gondolok arra, hogy a média értékeli-e majd a végeredményt vagy sem. Ez nálam nem lehet szempont. Ha belegondolok, valószínűleg a jövőben még annyira sem fogja értékelni, mint most. De szerencsére ez nem jelent fájdalmat, ezzel kapcsolatban még egy rossz gondolat sem fogalmazódott meg bennem soha. A célközönség előbb-utóbb úgyis rátalál a lemezemre. A rádiók azért nem játsszák a dalaimat, mert nem az a céljuk, mint korunk divatos zenéjének. Én mesélek az embereknek olyan dolgokról, amiket átéltem, amikre rájöttem, amik letisztultak bennem, és mindez nem fér bele a rádiók ízlésvilágába. Engem nyilván nem befolyásolhat valamiféle elvárás, és a zene mai megítélése sem akadályozhat meg abban, hogy ne folytassam a megkezdett utamat. Foglalkoztat egy újfajta zeneiség megalkotása. S miután nincs az a tétje, hogy rádióbarát terméket kell létrehoznom, bátran kísérletezhetek. Ez lesz a varázsa.
Látszólag könnyebb úgy komponálni, ha nincsenek elvárások. Ha az ember ledobja válláról a sok terhet, és csak saját magának akar megfelelni.
Sokszor mondják nekem, hogy a rengeteg szakmai elismeréssel a hátad mögött te könnyen megteheted. Úgy látom, ez inkább fordítva van. A karrieremet én alakítom, saját magamnak köszönhetem a hátteret, a jó döntéseim, a lemondásaim és a jó időpontokban kimondott nemeim vezettek idáig. Ezt bárki megtehette volna, megteheti. A mai zenei világban bizonyára nehezebb, de működik. Amikor 2002-ben megkaptam az Életműdíjat, azért voltam rá nagyon büszke, mert bizonyítékul szolgálhattam arra, hogy másképp is lehet dolgozni. Ha kell, legyek én a követendő példa a fiatal zenészeknek abban, hogy más utakon is bejárható ez a pálya, az úgynevezett karrier. Nem szabad a mások által kialakított trendeket vakon követni, azokból nem születnek hiteles produkciók. A zenében is önmagunkat kell megkeresni.
Ha stúdiólemeze nem is, egy másik albuma azért napvilágot látott. Egy szép könyv részeként.
A '92-es ...neked című lemezem volt az első, amelynél már nem működtek közre ismert szövegírók. Azóta a dalszövegeimet magam írom, nagyrészt a zenét is. Idővel rá kellett ébrednem arra, hogy a dalforma édeskevés bizonyos gondolatok kibontakoztatására, képtelenség négy-öt percben mindent elmondani. Sokszor volt hiányérzetem a felvételeim kapcsán. Így aztán nekiültem a kész daloknak, jobban körbejártam a témájukat, és olyan új megvilágításokat kaptak, amelyek mások számára is fontosak lehetnek. Ezek a gondolatok a mindennapi hiányainkra világítanak rá. Újabban még inkább foglalkoztat a művészet célja. Manapság a cél sok esetben nem több a hatáskeltésnél, és a közönség befolyására való törekvés erőteljesebb a tartalomnál. A hatás elengedhetetlen, ez tény. A művészetnek viszont ez mellett szolgálnia kellene egy továbbvezető utat, amely segítségére lehet a befogadóknak. Mindegy, milyen formában találkoznak vele: írva, előadva, rajzolva vagy fényképezve van-e. Ezért tartottam fontosnak a dalszövegek megjelentetését könyv formájában. Kész szavak lett a címe. CD is készült hozzá, amelyen tizennégyet felolvasok közülük különleges zenébe ágyazva, mert bennem a szövegek ritmusként élnek, és ilyen formában akartam őket tolmácsolni. Kaptam pár telefonhívást, amelyek megerősítettek abban, jól döntöttem, amikor kiadtam. Azt mondta egy filmszakmában dolgozó ismerősöm, hogy számára azért volt fontos a találkozás a gondolataimmal, mert régebben így beszélgettünk egymással, és nem féltünk előhuzakodni az ilyen témákkal. A közélet és a politika megváltoztatott minket, olyan szinten szólnak bele a magánéletünkbe, amely már régen nem egészséges. Elvárják tőlünk, hogy minden téren határozottak és kemények legyünk, így az emberi dolgainkról, a valós problémáinkról hallgatunk. Mert esetleg felszínre kerülnének a gyengeségeink. Nem merjük kiadni a félelmeinket, elfojtjuk magunkban, azt hisszük, csak elénk gördülnek akadályok, míg mások játszi könnyedséggel megküzdenek velük. Egy másik, számomra fontos ember annyira magáénak érezte a szövegeket, hogy nem tudta letenni a könyvet, reggelig olvasta. Mégsem befolyásolták őt a szó szoros értelmében, csupán ráirányították a figyelmét más megközelítésekre. Ez nekem nagy elismerés, amikor naponta befolyások sokasága ér bennünket minden oldalról, és a jó dolgok gyakran ezek áldozatául esnek. Az egyik legsikeresebb könyvkiadó vezetője azt mondta körülbelül hatszáz kiadvánnyal a háta mögött, hogy én kiadtam a nagybetűs könyvet, amire eddig még ő sem volt képes. Olyan lett, amilyennek én terveztem. A visszajelzések egészen mást adnak, mint a médiás jelenlét. Akiknek a könyvet és a CD-t szántam, azok figyelmesen követik a pályafutásomat. Az irántuk érzett tisztelet vezérelt. Azok is elolvashatják, akik a média befolyása alatt élik a mindennapjaikat, és talán rádöbbennek, hogy másképp is élhetnek. Ha a megjelenés híre bizonyos műsorokba nem is kerülhet be, tudom, akinek rá kell találnia, úgyis rátalál. Más csatornákon keresztül.
Az említett ...neked című lemeze kapcsán valaki azt írta önről az interneten, hogy új zenés költő született. A könyv engem is megerősített ebben.
Szívet melengető a megfogalmazás, de nem tartom magamat költőnek. Ezek mindössze egyszeri gondolatok, távol állnak a költészettől. Követtem egy megnyilvánulási formát, és ezzel nem léptem át magasabb dimenzióba. Továbbra is énekesnő vagyok, a könyv nem többé tett, hanem teljesebbé.
Készített egy másik hanghordozót is Óvodás dalaim címmel. Miért tartja fontosnak szólni a legkisebbekhez is?
Gyerekek énekelnek rajta népdalokat, vonósnégyessel, népi hangszerekkel kiegészítve. Valóban az óvodásoknak szántam, de miután az első párezer kinyomtatott példány elfogy, a második kiadásra megváltoztatom a címét, mert kiderült a visszajelzésekből, hogy az általános iskola első három osztályában is hasznosítható. Kötelességemnek éreztem ezt a kiadványt, hogy ismertebb és elismertebb legyen a magyar népdal. Hiába vagyunk Bartók és Kodály országa, a zenetanítást manapság komoly veszély fenyegeti, felmerült, hogy az általános iskolában nem lesz kötelező. Úgy gondoltam, ebben a furcsa helyzetben le kell tennem valamit az asztalra, amelynek segítségével a gyerekek könnyebben elsajátíthatják az anyanyelvükhöz kapcsolódó zenét, és felismerhetik a saját magukban megbúvó képességeket. Hadd ne kívülről ítéljék meg, hogy tud-e énekelni vagy sem. A mai óvodapedagógiának meghökkentő szempontjai vannak a zenei képzéssel kapcsolatban. Elvárás, hogy az óvodás évek végére a gyermekek elérjenek egy hangmagasságot. Akinek nem megy, megkérdőjeleződik a tehetsége. Ha az operaműfajnak vannak hangfajai, akkor óvodáskorban is természetes, hogy a kicsik más-más hangmagasságokon énekelnek. És örömmel énekelnek. A gyakorlatban kevésbé életképes szabályozások csorbáit ki kell köszörülnünk. Ha az ember megbizonyosodik arról, hogy hatékonyabban is működhetnek bizonyos dolgok, azért fontos cselekedni. És akkor az eredmény sem marad el. A zene örömének kiskorban való átélése életünk egészére kihat. Ráadásul a népdalok a sokszor számon kért magyarságtudatot is fejlesztik. Békésen.
Most már értem, miért nincs ideje új dalokon dolgozni. És a humanitárius munkáiról még nem is beszéltünk.
Az utóbbi években olyasfajta kiteljesedés irányába indult el az életem, ami szerintem elengedhetetlen egy felnőtt embernél. Elgondolkodtam azon, mik a fontosak és mik kevésbé azok. Átértékeltem az életemet, már nincs hiányérzetem. Az elképzeléseim beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, megvalósítottam, amire vágytam, s egyfolytában újabb célokat tűzök ki magam elé. A létrehozásnak, a kreatív munkának túl kell lépnie az öncélúságon. Ha valami csak nekem öröm, az kevés. Az igazi dolgokért tenni, megértést találni, s azokat megosztani, új dimenziókat nyitni - ez érdekel. A stúdiólemez csak egy kifejezési forma a sok közül.
A rengeteg munka ellenére az emberek egy csoportja mégis azt látja, hogy eltűnt a közéletből. Az a csoport, amely a kereskedelmi tévékből informálódik, és a gagyi műsorokon szórakozik. Az újságok címlapján is régen láttam.
Képzelje, hány embernek okoznék mérhetetlen csalódást, ha felbukkannék a játékos show műsorokban. Pedig manapság csak itt lehet zenével megjelenni, ez a legjelentősebb kapocs az előadó és a közönség között. De nem a legfontosabb. Nekem a közéletben olyasfajta szerepvállalásom van, amely nem sok mindenkinek adatik meg. Az Adományvonal szóvivője lettem. Gyönyörűséges állomásai vannak ennek a munkának. Három hete látható a televízióban az a hirdetés, amely egy tévhitet helyez új megvilágításba. Hogy a gyermek leukémia gyógyítható. Amíg tizenöt éve még 15, illetve 85 százalék volt a gyógyulás és a halál aránya, addig ez mára megfordult. Az Adományvonalon mostanáig 163 millió forint gyűlt össze a százforintos hívásokból. Most ez boldogít. Címlapon már annyiszor voltam.
Úton-útfélen arról hallani, ha pénzről van szó, az emberek kevésbé adakoznak. Megcáfolja?
Ez változó, annak kapcsán, kinek kell a segítség, és milyen formában szólítjuk meg őket. Amikor átvettem az Adományvonalat, a hajléktalanok részére nem igazán adakoztak az emberek. Addig mindössze 1,2 millió forint gyűlt össze. Gondolkodni kezdtem, hogyan kellene fogalmazni ahhoz, hogy ne nyűgnek vagy tehernek érezzék az utcán kéregető, alvó társaik sorsát. Hogy ne ítéljék el őket, és próbáljanak meg velük gondolkodni, együtt megkeresni a kiutat. Sikerült. Hatalmas sikerélményről számolhatok be. Az év első két hónapjában 9,9 millió forint érkezett a részükre. Nekünk nem az a célunk, hogy a segítségre szoruló embereket szinten tartsuk, hanem hogy kiemeljük a rossz helyzetükből. Energiát kell kapniuk, hogy képesek legyenek elindulni egy másik úton. Az adományozónak sem azért kell adakoznia, hogy elmondhassa magáról, ő mennyire fantasztikus, mert segített. Aki rádöbben az adományozás valódi értelmére, máshogy lát majd dolgokat. Akármelyik oldalon is áll, lényegtelen, hogy adja vagy kapja a segítséget.
Az ember hogyan csöppenik bele a humanitárius tevékenységekbe. Hívják? Önként jelentkezik?
Már korábban is gyűjtöttem a rászorulóknak, méghozzá gyermekétkeztetésre, a már többször említett '92-es ...neked című lemezem bevételének egy része oda folyt be. Pontosan tíz évre rá indult el az Adományvonal. Felhívtak. Milyen érdekes, azt hittem, az album kapcsán jutottam az eszükbe, aztán kiderült, ők erről nem is tudtak. Megtisztelő, hogy mégis gondoltak rám. Gyakorlatilag ugyanazon rendszer szerint kezdtek el dolgozni, mint én, csak nagyban és biztonságos alapokon. Minden adott az adományok felhasználásának teljes körű ellenőrzésére, ezzel a korábban sok sebből vérző adományozást végre sikerült felhozni a megbecsülés szintjére, és visszaadni a reményt, hogy rossz helyzetben igenis tudunk egymáson segíteni. Ilyen technikai háttér tudatában örömmel mondtam igent az együttműködésre. Engem rendkívül érzékenyen érint a rászorulók sorsa, gyorsan ráébredtem a saját pályámon, hogy egymásra vagyunk utalva. Az egyedül készítettem, én hoztam létre kezdetű mondatok a valóságban korántsem állják meg a helyüket, a produkciók mögött rengeteg az olyan láncszem, aki nélkül nem jöhet létre a teljes munka. Emberek, akik hírét viszik, akik segítenek abban, hogy nyugodtan tudjunk dolgozni, vagy csupán visszajeleznek, mondván, értik a szándékainkat. Akármennyire is fontos az individuum, egy ember egyedül nem képes mindent megteremteni, sok csatornán kell segítségnek érkeznie ahhoz, hogy megmutathasd önmagadat. Rengeteg az olyan ember, aki akarva-akaratlanul segítette, vagy a mai napig segíti a pályámat. Sokuknak vagyok hálás. Olyanoknak is, akik nem is tudnak róla. Egy sofőrnek, akivel külföldre utaztam, amikor rosszul esett egyedül lenni, és ő jó beszélgetőpartner volt. Annak a lengyel tévés rendezőnek, aki a stúdióba érve olyasfajta energiát sugárzott felém, amelynek köszönhetően életem egyik meghatározó fellépését produkáltam. Ezek kapcsán értettem meg, hogy az embernek - bármilyen fázisban, élethelyzetben is van, bárhogy is éli mindennapjait - szüksége van másokra ahhoz, hogy kiteljesedhessen.
Mi az, ami önt leginkább zavarja most, 2006-ban? Amin szívesen változtatna, de nem tud.
Nem hiszem, hogy van ilyen. Sok dolog rossz irányt vett, és sok a kétes felhang körülöttünk, hiba ezeket nem észlelni. Viszont észlelve nem megtenni a mi ellenreakcióinkat, még nagyobb hiba volna. Amíg a józanságunk megmarad, amíg nem a más által létrehozott helyzettől befolyásoltan és félelemben éljük az életünket, hanem mindent megteszünk azért, hogy környezetünket jobbá tegyük, addig nincs baj. Nem szabad elhatárolódni a rossztól, és törekedni kell a jóra. Sajnos vannak emberek, akik fe-leslegesnek érzik magukat, már nem hisznek semmiben, de szerencsére nem ez a jellemző. Az utóbbi időben találkoztam huszonéves újságíróval, akinek irigylésre méltó tartása van, és beszélgettem hatvanévesekkel, akik most döbbentek rá lehetőségeik tárházára, kezdeményeznek, dolgoznak, szakadatlanul tesznek-vesznek egy jobb sors érdekében. Lehet, nem olyan gördülékenyen mennek a dolgaink, ahogy elvárnánk, de a sok kicsi jó összességében előbb-utóbb majd hatalmas eredményre vezet.
Szavai azt sugallják, hogy kizárólag akkor boldog, ha a környezete is az.
Ez pontosan így van. Örülök, hogy észrevette.
PUHA JÓZSEF
