Dühöt és keserűséget éreznek, ha úgy látják, tisztességtelenül bántak velük vagy igazságtalanul vádolják őket. Ha nem segítünk nekik, ez a keserűség évekig megmaradhat bennük.

Vegyünk egy mély lélegzetet, és kérjünk bocsánatot a romboló kritikáért, vagy a fizikai bántalmazásért, ami részünkről valamikor is érte. Mondjuk el neki: sajnáljuk, hogy olyasmit mondtunk vagy tettünk, amivel megbántottuk, és keserűséget okoztunk neki.

Amikor bocsánatot kérünk gyermekünktől, ezzel az a célunk, hogy vállaljuk a teljes felelősséget mindenért, amivel bűntudatot ébresztettünk benne.

 Amikor elnézést kérünk, azt mutatjuk a gyermekeknek, hogy emberek vagyunk. Nem vagyunk tökéletesek. Bizonyítjuk neki, hogy van bátorságunk, és jellemünk beismerni tévedésünket.

Sok szülő nem hajlandó bocsánatot kérni a gyermekeitől, mert fél, hogy ezzel elveszti a tiszteletét. Fél, hogy a gyermekei többé nem fogják tévedhetetlennek tartani, és vissza fognak ezzel élni. Ez a félelme valójában gyengeségének a jele. A hiúsága akadályozza, hogy megtegye ezt a lépést.

Az igazság az, hogy ennek pontosan a fordítottja igaz. Ha bocsánatot kérünk a gyermekünktől, jobban fog szeretni és tisztelni minket. Növelni fogjuk annak esélyét, hogy a jövőben készségesen együttműködjön velünk. Ha tévedés esetén nem kérünk bocsánatot, ez haragot és keserűséget ébreszt a gyerekben. Csökkenni fog értéke a saját szemében.

Ha bocsánatot kérünk, megszabadítjuk őt a bűntudatnak, a negativitásnak, az értéktelenség-érzésnek attól a terhétől, amit a destruktív kritizálás miatt cipel. Azt mondjuk: "Ne haragudj, hogy ezt tettem, ezt mondtam!" és ennek a néhány egyszerű szónak azonnali és bámulatos hatása lesz.

Gyerekek, akik megközelíthetetlenek voltak, eltávolodtak szüleiktől, hónapokig, évekig alig néztek egymásra, egyetlen pillanat alatt feloldódtak, amikor a szülő veszi a bátorságot, vállalja a felelősséget és bocsánatot kér.

Ha bocsánatot kértünk, ígérjük meg, hogy többé nem bírálunk bántó módon. Engedjük meg a gyereknek, hogy emlékeztessen erre az ígéretünkre, ha néha-néha elfeledkezünk róla. Ettől kezdve valahányszor megszegjük ígéretünket, első dühünkben mondunk valamit, utána azonnal kérjünk elnézést.

A gyermekek nagyon rugalmasak. Annyira szükségük van szüleik szeretetére és tiszteletére, hogy mindig megbocsátanak és elfelejtik a sérelmet. Ha elnézést kérünk a gyerektől, megbocsát nekünk, és tiszta lappal kezdhetünk. A gyermek felszabadul, mint a rab, aki elveszti bilincseit. Mi magunk szabaddá válunk.

Ha bocsánatot kérünk ezzel engedélyezzük nekik, hogy ők is elismerjék, ha hibáztak. Nem kell óriási mennyiségű érzelmi energiát pocsékolniuk arra, hogy színleljenek, és védekezzenek, ahogy a legtöbb felnőtt teszi. Ha mutatjuk, hogy van bátorságunk elismerni a hibáinkat, ezzel példát mutatunk neki, hogy ő se féljen beismerni a tévedését. Mindannyian emberek vagyunk. Rájönnek, hogy nem kell tökéletesnek lenniük, hogy elfogadják őket, hogy elfogadják önmagukat. Értékesek úgy, ahogyan vannak.

Életünk legtartósabb kapcsolata az, amit a gyermekeinkkel ápolunk. Ez éltünk végéig tart. Ha szertettel, türelemmel, megértéssel bánunk velük, egész életünkben élvezni fogjuk ennek gyümölcseit.