Segítenek bennünket, hogy rátaláljunk tehetségünkre, képességeinkre. Már ha segítenek...Mert előfordulhat az is, hogy inkább roncsolják személyiségünket, nem pedig fejlesztik.
Nekem mind a két tanár típusból volt már részem. Mikor általános iskolába jártam egy olyan osztályfőnököm volt, aki ki nem állhatott. Ezt nem egyszer a tudtomra is adta. Persze nem szavakkal, hanem igazi nyilvános megaláztatásokkal. Soha nem tudtam a jók közé tartozni, mert elkönyvelt egy fecsegő butuska kislánynak.
Nem tartoztam a rossz tanulók közé, de a kitűnők közé se. A négyes átlagot mindig teljesítettem, de akárhogyan erőlködtem, jobb jegyet soha nem kaphattam. Emlékszem, mikor felvételiztem, és lenéző szemmel méregetett, mikor elmondtam, hogy felvettek egy iparművészeti középiskolába.
A középiskola, viszont egy új kezdet volt számomra. Új emberek, új tanárok, akiknek megmutathattam, hogy mire vagyok képes. Enyhe önbizalomhiánnyal és félelemmel ültem be az első órákra. Majd megismertem az új osztályfőnökömet, Majzik Évát. Személyiségem 180 fokos fordulatot vett. A tanárnő hitt bennem, és önbizalmat adott.
Már az első pár hét után kijelentette, hogy engem talál a legokosabbnak, és mindent megtett azért, hogy ezt én is elhiggyem. Meg akartam felelni neki, és a legjobb lettem. Nélküle nem sikerült volna idáig eljutnom...
Soha nem engedte, hogy lejjebb adjam, és az egész tanári gárdát meggyőzte arról, hogy különleges vagyok, ezért mindenki a legjobbat várta tőlem. Megtanultam tanulni, és álmodozni, céljaim lettek.
Nagyon sokat köszönhetek Majzik Éva tanárnőnek, aki négy éven keresztül fogta a kezemet, és bíztatott. Remélem ő is ilyen szeretettel és büszkeséggel emlékszik rám, mint én ő rá.
