Az önirónia eszköz ahhoz, hogy időről-időre kinevessük saját magunkat. Első blikkre ez nem könnyű, mivel tulajdonképpen kicsit nevetségessé kell válnunk. Annak viszont, aki szintén él az önirónia gyakorlatával, sokkal mélyebb konklúziót hordoz, ha felfedezi valakiben ezt a vonást, mint pusztán azt, hogy a másik "vicces" vagy "béna". Ha valakinek van öniróniája, az azt jelenti, hogy képes reflektálni saját magára, és tisztában van saját társadalmi szerepével. Az önirónia nemcsak önkritikát jelent, hanem az emberi gyarlóság elfogadását is.
Ha az iróniát olyan retorikai alakzatként definiáljuk, amely során a beszélő mást mond, mint amit gondol, akkor az öniróniát úgy jellemezhetjük, mint annak felvállalását, ha az ember máshogy cselekszik, mint ahogy gondolkodik. Vegyünk egy egyszerű példát: valaki felelős beosztásban dolgozik, de olykor mind a felelősségteljes munkát, mind saját státuszát meg tudja mosolyogni. Egyszóval önironikus az, aki nem veszi magát túl komolyan.
Az öniróniához hozzátartozik, hogy az ember képes röhögni a saját bénázásán, hogy a ballépéseit nem szégyenfoltként, hanem természetes jelenségként, sőt, a komikum forrásaként képes kezelni. Ha egy kellemetlen helyzetre nem pirulva, hanem nevetve gondolunk vissza, akkor már meg is bocsátottunk saját magunknak.
Az önironikus ember azt sugallja, hogy tisztában van saját magával - a gyengeségeivel ugyanúgy, mint az erősségeivel, és hogy minden külső tényező dacára képes másként látni a dolgokat (köztük saját magát is), mint amilyennek azok látszanak. Az önirónia egyfajta küzdelem a betagozódás ellen. A mindennapok túlélő dobozának szerves része.
B.B.
