Az 1867-es év fordulópontot jelentett a magyar állam és a magyarországi postaszolgálat történetében. Ebben az évben az 1848-as szabadságharcot követő passzív rezisztencia és a Habsburg Birodalom számára kedvezőtlenül alakuló nemzetközi események hatására Magyarország államisága a kiegyezéssel és az osztrák császár, I. Ferenc József magyar királlyá koronázásával ismét helyreállt. Létrejött az Osztrák–Magyar Monarchia, amivel kezdetét vette a dualizmusnak nevezett, egészen 1918-ig terjedő korszak, amely máig a magyar történelem egyik legvirágzóbb, legprosperálóbb időszakának tekinthető.
A postára vonatkozó egyezmény szerint az osztrák és magyar postaigazgatás különvált. Az így létrejött önálló magyar igazgatás egyik első intézkedése a saját postabélyegek megrendelése, és használatba vétele volt. Az 1867. június 1-jén kibocsátott első bélyegek azonban csak kompromisszumok árán valósulhattak meg, mert az ország területén nem volt olyan nyomda, amelyik teljesíteni tudta volna a megfelelő minőségű és példányszámú postai értékcikkek előállításához szükséges feltételeket, így a gyártás a bécsi Császári és Királyi Udvari és Államnyomdában történt. A 7 címletből álló, Ferenc József-portrét ábrázoló sorozat 2, 3, 5, 10 és 15 krajcár névértékű címletei június 1-jén, a 25 és 50 krajcár névértékű bélyegek pedig szeptember 1-jén jelentek meg.
Hosszú ideig vita tárgya volt az a kérdés, hogy ez a kiadás tekinthető-e az első magyar bélyegnek. Takarékosságra hivatkozva ugyanis az Osztrák Posta saját hatáskörben ugyanezzel a bélyegképpel a Monarchia többi országában szintén forgalomba hozta a sorozatot.
Így állt elő az a különös helyzet, hogy két önálló postaigazgatás ugyanazon rajzú bélyegeket használt. Napjainkra egyértelműen elfogadott, hogy azok a példányok, amelyeket bizonyíthatóan Magyarország területén használtak fel – azaz magyar postabélyegzővel érvénytelenítettek – magyar bélyegek.
Az 1867-es kiadás egészen 1871-ig, az új, immáron a Magyarországon gyártott bélyegek megjelenéséig forgalomban maradt, azonban Ausztriában és csatolt területein továbbra is ezt használták bérmentesítésre, amiből következően az érintett területeken a magyarországi igényekhez képest jóval nagyobb példányszámban használták fel őket. A bélyegeket durva nyomású, majd később finom nyomású változatban is kiadták – Magyarországon kizárólag a durva nyomású példányok kerültek forgalomba.
A közös bélyegen az 1867-es kiadás durva nyomású, 50 és 5 krajcáros címletei jelennek meg, a kisív keretén az 5 krajcáros bélyeg háttérmotívumának felhasználásával készült rajzolatokkal. Az elsőnapi borítékon az eredeti bélyegsorból készült montázs látható, az alkalmi bélyegző szintén az 5 krajcáros címlet grafikai elemeinek felhasználásával készült. A magyar és az osztrák kisívet, továbbá az alkalmi bélyegzők lenyomatát tartalmazó, A5-ös méretű emléklapon magyar és német nyelvű leírás is olvasható.
(Források: Bélyegmúzeum; Nikodém Gabriella és Szabó Jenő: A magyar bélyeg története, Budapest 2010; Surányi László és Visnyovszky Gábor (szerk.): A magyar bélyegek kézikönyve, Budapest 1986; www.magyarhirlap.hu)
