Azt mondta az író ismerősöm nemrég, hogy a társközvetítés az majdnem olyan, mint mikor meccset közvetítenek, csak itt két ember rúgja a bőrt egymáson, nem pedig huszon akár mennyi, plusz a közönség. Én nem tudom, de ha már így elfocizgatjuk az életemet, megemlítem, én még soha nem voltam helyzetben, soha nem voltam még a háló közelében, ha érted, mit mondok, bár, ha jobban meggondolom, egyszer lesen voltam. Lánykoromban a kocsma mögött összeakadtam a hentes fiával, de sajnos rajtakaptak, így esélyem sem volt, hogy bekapjam a legyet, művi vetélés - rendes élet, null - egy.
Kiderült a netes társkeresőn, hogy tetszem egy fiúnak, írt is levelet, meg küldött fényképet. Jó darab szép szál legény, hiába mondja nagyapa, hogy nem sokat néz ki belőle, hiába főiskolás, egy jó disznótor lebonyolításához vagy a kukoricatörés megszervezéséhez nem diploma kell, hanem olyanok, hogy jó nyúlósat köp az ember a tenyerébe, összecsapja, szétkeni, ne ragadjon rá a kapanyél.
Az írta a fiú a levélben, hogy szereti a kerékpározást. Arra gondoltam, ha már mindketten szeretünk biciklizni, lehívom ide a faluba, jöjjön szagolni a jó falusi ájert, meg persze a friss kölnimet, amit nemrég lőttek nekem a búcsúban. Majd előtte fogom tekerni a bringát, hogy érezze a szagot, ami az író szerint túl határozott, azt mondta, vigyek magammal tollas ütőt, mert jönni fognak rám a darazsak, legyen mivel csapkodni a levegőbe. Aztán meg elbizonytalanodtam, hogy lehet, talán majd a fiúnak kellene elöl tekerni, noha nem azért hívtam a fővárosból ide a távoli és kalandos mélyvidékre, mármint szociológiailag, hogy aztán a hátát bámuljam, ahogy kerekezik előttem.
Ez a bizonytalanság, ez nagy hibám. Az író barátom szerint annyi bennem az önbizalom, mint egy frissen kisütött rántott húsban, és hogy kellene valami terápia, hogy jobban merjem a világot, ne csak kisujjal böködni, hanem rendesen lökdösni, túrni szét két könyékkel, aztán szívni be két pofára. Az adatlapba is majdnem beírtam, hogy kicsit bizonytalan vagyok, mindenben, amiből ki lehet hozni egy normális, egészséges bizonytalanságot.
Megkértem az írót, hogy segítsen bejelentkezni, mivel a Galkovics tanárnő régen azt mondta a magyarórán, hogy az írók, azok olyan emberek, akik nem úgy látják a világot, mint egy kupac száraz giliszta, hanem látják a világban a lehetőséget is. És mivel régi jó családi ismerősöm az író, hát megkértem, segítsen. Ő persze elsőre jött, mondván, hogy szívesen segíti az életem egy kicsit, látja, hogy csak nehezen boldogulok. Szerinte a bizonytalanságot, mármint az enyémet, azt ne nagyon írjuk be az adatlapba, mert egyetlen fiú, pláne férfi se köti össze az életét olyan lánnyal, sőt nővel, aki nem tudja elsőre eldönteni a rotyogó lecsó fölött, hogy most akkor jobbról balra keverje, vagy fordítva.
Mikor mondtam az írónak, hogy ezzel nem lesz baj, mivel nem tudok semmit főzni, pláne lecsót, azt javasolta, ezt se írjuk bele. Illetve egyszer próbálkoztam tojásrántottával, de a nagypapa azt mondta, hogy előrébb lett volna a civilizáció, ha inkább összesöpröm a tyúkudvart, pedig szerintem a tyúkudvart azt nem is szokták söpörni, azt hiszem. Ott csak a csirkék meg a kacsák mennek, mindenki szépen a dolga után, itató, friss kukac az odadobott rohadtkáposztából, ilyesmik. A káposztát nem szeretem, mert egyszer, mikor beesett a mobilom a moslékos vályúba, röhögve ordította a nagyapa, hogy annyi eszem van, mint egy vödör káposztának.
Ha unatkozok, mindig nézegetem a mobilom, noha semmi újdonság nincs rajta, csak az a tíz telefonszám, meg a csengőhangok, amiket akkor vettem fel, mikor disznóvágás volt. Mikor az író hív, mindig forognak a buszon, hogy honnan szól a disznóvisítás, amikor meg nagyapa hív, hogy olyasmit mondjon, aminek nem örülök, például olyanokat, mint, te póznalábú, akkor meg az a hang van, amikor rácsaptam véletlenül a böllér Galkovics ujjára a fészerajtót. Először a recsegős csattanás, amibe beleremegtek az ajtódeszkák, aztán az először elfojtott, majd kirobbanó ordítás, ami ahhoz hasonló, mikor átszakad egy nagy gát és ömlik a víz szerte a világba.
Azon is sokat rágtam a körmeimet, hogy hogyan lesz az első találkozás. Én menjek fel a nagyvárosba, vagy legyen udvarias, és ő jöjjön le vidékre. Nem tudom, mihez tudna itt kezdeni, mégsem hívhatom el bekapálni a málnást az első találkozáskor. Nem tudom, mit csinálnak szívesen a városi fiúk. Állítólag otthon ülnek, vagy elmennek múzeumba, színházba, diszkóba.
Nagyapa azon röhögött, hogy szerinte azt se tudná, hogyan kell beindítani a kapálógépet. Amikor fényképet kellett berakni az internetes társkeresőbe, véletlenül olyan kép lett betéve, amin állok a cseresznyefa alatt, nézem, ahogy dől el mellettem a fának támasztott gereblye, mögöttem meg szépen látni, ahogy nagyapa fordul meg a kapálógéppel a kiskertben.
Az író, mikor utólag megnézte a képet a neten, azt mondta, lehet, nem kellene elsőre feltárni a családi körülményeket, talán olyan képet kellett volna, amin csak én vagyok, senki más. A fiú velem akar találkozni, nem a kapálógéppel, bár ha lejön ide falura, előbb-utóbb találkoznak majd. Így hát elmentem fodrászhoz, szépen kipucolkodtam, smink, szempilla, a szájon feszül a rúzs, mint a szatyorfül. Az író szerint először a szájat nézik meg a fiúk, aztán jön csak a többi, a lakásbővítés, együtt lottózóba járás, kapálógépezés, ilyesmik.
Szávai Attila
Forrás: www.ujszo.com
