Korán reggel a metróba siettem. Egy kedves idős hölgy szólított meg a reggeli rohanó forgatagban.
-"Kedves, merrefelé kell mennem a Klinikákhoz?" - Gondolataimból felriadva, az elvégzendő feladatok litániájában elmerülve, hirtelen visszatértem a valóságba, s útba igazítottam a nénit.
Megköszönte, majd a karom után nyúlt. Kétségbeesett szemével azt mondta, hogy segítsek neki lejutni ezen a félelmetes mozgó masinán. Erősen belém kapaszkodott, majd a fellépés után, a szerelvényhez közeledve picit megnyugodott. A feszültségét oldandóan megkérdeztem tőle, mi a baj, miért megy a kórházba? Megtudtam, hogy már meggyógyult, csak kontrollra megy. Az igazi baj, hogy élete társa, szeretett férje elhagyta, s már csak azt várja, hogy vele lehessen újra, a temetőben.
Szíven ütött az idős hölgy elkeseredettsége. Éreztem, hogy mondanom kell valamit, amivel a pesszimizmusát elűzhetem.
-"Ne tessék ilyet mondani. Addig vagyunk ezen a földön, míg feladatunk van." - bukott ki belőlem eme bölcs gondolat, így hajnali hét óra tájt, egy mozgólépcsőn, útban a föld alá.
-"Igaza van" - csillant fel a néni szeme. "Van egy öt éves unokám. Kicsi kora óta én nevelem, mert a szülei dolgoznak. Igen, neki szüksége van rám." S ebben a pillanatban átvillant a néni agyán a feladata, az evilági küldetése.
Biztos vagyok abban, hogy ez a néni, ezzel az egy gondolattal megtalálta élete értelmét. Hiszen kellenek a bölcs gondolatok, a célok, a tervek, az elvégzendő feladatok, hogy minden reggel mosolyogva tudjunk felkelni, hogy legyen erőnk küzdeni a mindennapokban, s tudjunk örülni, ha valami sikerül. Mert az a lényeg, hogy az ember jól érezze magát a bőrében, a lelke nyugodt legyen, és harmónia járja át a lelkét.
Pató Erika
