R:    Te a Sándor Pali színésze vagy?

G:    Igen.

R:    Miért?

G:    A legtöbb filmet vele csináltam, meg a legsikeresebbet. Igen, én a Sándor Pali színésze vagyok, majdnem minden filmjében benne voltam. A legfiatalabb koriban nem, de majdnem minden filmjében.

R:    Folyamatosan zrikáltátok egymást.

G:    Volt...

R:    Állandóan zrikáltátok egymást.

G:    Igen, hát én zrika nélkül nagyon nehezen tudok élni, ezt te is tudod, engem is lehet zrikálni, engem nem izgat, sőt.

R:    Te mindig tudod, mit csinálsz a kamera előtt?

G:    Á, fenéket! Aki azt mondja, az nagy humbug. Nem, nem tudom. Apáti tanárom volt, mondta, hogy teljesen mindegy, mit csinálnak a színpad, az a röntgengép, átlátni magunkat. Mindegy, hogy akarják-e titkolni. Vagy tehetségtelen, vagy nem. A tehetség teljesen átüt.

R:    De te mániákus ember vagy.

G:    Most már nem, voltam. Voltam. Egy nagy gyáva mániákus ember.

R:    Gyáva?

G:    Gyáva, hogyne.

R:    Azért voltál hangos?

G:    Hát egyrészt, másrészt amikor én megtettem, hát erről már sokat beszéltem...

R:    De velem még nem beszéltél.

G:    Nem szeretem.

R:    Na mondjad.

G:    Azért félek ilyen riportoktól, mert hazamegyek, és utána... gondolat jutott most eszembe... jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat, de amikor én 76-ban elmentem szabadúszónak...

R:    Te voltál az első.

G:    Én voltam az első.

R:    Indulatból döntöttél.

G:    Nem indulatból, hiúságból, sértettségből döntöttem. Nem volt indulat benne.

R:    Hát a sértődöttség az eléggé indulatos...

G:    Hát mert úgy foglalkoztattak, ami nekem nem felelt meg, nekik meg igen, de általában az embernek magáról alkotott és a világnak róla alkotott véleményében lehet ennyi különbség, ... Akkor nagyon-nagyon féltem. Éjszakánként úgy ébredtem fel, hogy ömlött rólam a víz, a félelemtől, hogy mi lesz velem.

R:    Szenvedély. Igen. Tehát szenvedélyesen csinálod a dolgodat.

G:    ... dolgoztam, mint az őrült, voltak nagy bukások, nagy sikerek, minden.

R:    Nem tudsz megbocsátani?

G:    Nehezen. Igyekszem megbocsátani, nehezen. De, el tudom, azért el tudom felejteni, tudok békejobbot is nyújtani. Én is csak egy színész vagyok, nem több. Mi, bárki hív minket, vagy felénk közeledik, mi mindig kitárjuk magunkat. Hát ez a szakmánk, mint az utcasarkon egy kurva, hogy tessék, vigyenek, jöjjenek velem szeretkezni, hát miért ne. Aztán mikor eközben jönnek a dolgok, hát az nem jó. Némely dolgot nem tudok elfelejteni, de hát ez már azt hiszem, az lenne illő, hogy ez már a magánügyem, ezért... Na igen, nemcsak hogy megbocsátunk, hanem már az ember egyre-másra másféleképpen gondolkodik dolgokról, mint, hát persze, hogy változunk, miért ne változnánk.

R:    Azt mondják, hogy ez a bölcsesség.

G:    Hát, vagy félelem.

R:    Mitől?

G:    Haláltól. Hát hogyne lenne az. Én félek, fogvacogva félek, és néha, hogy is mondjam ezt, kellő iróniával, nem is tudom, néha én, aki soha nem voltam vallásos, néha hiányzik az Isten, már a formai része. Csak hát én abban a hihetetlen szerencsében vagy szörnyűségben részesültem, hogy nekem a sors két Istent adott, egy keresztényt, egy zsidót.

R:    Esztergályos voltál.

G:    Esztergályos inas voltam, de a felszabadulás volt csütörtökön, pénteken már nem voltam ott. Nagyon tehetségtelen voltam.

R:    Esztergályosnak?

G:    Isten őrizze meg azt a gépezetet, amibe én egy csavart esztergálok.

R:    Dezső, te jársz színházba.

G:    Járok, hát néha elnézem őket. Néha, sajnos még mindig nem tartok ott, hogy némelykor föl kéne állni és eljönni.

R:    De te fölállhatsz? A Garas Dezső fölállhat?

G:    Itt a nagy baj, föl kéne állni, pedig azt kéne csinálni.

R:    Miért?

G:    Nem, mert vannak olyan dolgok, amik, de nem állhatok föl, nem igaz. Nem igaz. Vannak ... amit nagy élvezettel nézek végig, szóval csodás, csodával határos módon történik velem, jó néző vagyok meg kell, hogy mondjam. Én, ha szakmai dolgokat nézek, azért elfelejtem, szeretek drukkolni. Hogyne, szeretek.

G:    Nem tudom, nem tudom, de gondold el, hogy ebben a generációban nemcsak én vagyok, ott a Törőcsik. Néha 110 éves, néha pedig egy csitri lány.

R:    Mit tudtok ti?

G:    Nem tudom. Egy biztos, hogy azt a sok mindent, amit szakmáról tudunk, mint ... szakmáról, azáltal, hogy nem, nincs alkalmunk, magunk is hibásak vagyunk ebben, nem igaz, hogy nem, magunkkal fogjuk vinni a sírba. De ez nem baj, jönnek generációk, amik újra a saját kárukon megtanulják ezeket, mert ismétlem, hogy azért hozzánk képest is nagyszerű generációk vannak, akik jönnek ám keményen.

R:    Bírnak a fiatalok téged?

G:    Igen, igen, igen. Nagyon büszke vagyok rá, nagyon jó érzéssel tölt el. Néha szörnyűket is mondok nekik, ha nagyon piszkálnak... Nyilvánvaló, hogy látszik, érződik rajtam, hogy én nem fogok semmiféle széket. Én nem akadályozok meg semmi ilyesmit. Így hozta a sors.