Noha a féltékenységről mint valami száműzendő, nem normális dologról szokott szó esni, a valóság az, hogy ez a kín nagyon is része az életünknek. Van, aki saját magát „kórosan” féltékenynek mondja egy olyan helyzetben, amelyben jogosnak tűnik a mellőzöttség érzése. Más ember épp ellenkezőleg: szent meggyőződéssel vallja, hogy munka közben párja az ötperces cigarettaszünetben növeszt rá szarvakat, és ha teheti, oda is megy társa munkahelyére, hátha rajtakapja a „hűtlent”.
Az ördögi kör
Nehéz határvonalat húzni, mi számít normálisnak, és mi kórosnak, az azonban biztos, hogy a féltékenykedő társ hosszú távon saját maga és párkapcsolata ellen dolgozik. Az állandó ellenőrizgetéssel, számonkéréssel gyakran azt éri el, hogy a másik tényleg fontolóra veszi, hogy elhagyja őt, vagy kikacsint a kapcsolatból menedéket, szórakozást keresve egy harmadiknál, aki nem akarja beosztani minden pillanatát. Az is gyakori, hogy a partner az állandó gyanúsítgatásoknak elejét véve kisebb-nagyobb hazugságokba keveredik. Ha aztán kiderül, hogy nem mondott igazat, a féltékenykedő fél igazolva látja bizalmatlanságát, és rögtön a legrosszabbra gondol.
Féltékenység és személyiségfejlődés
Mindannyiunk lelkében vannak a féltékenység lenyomatát őrző emlékek, élmények. A személyiségfejlődés során több olyan élethelyzet is van, amely tipikusan provokálja ennek az érzésnek a felbukkanását. A legjelentősebb ezek közül az ödipális helyzet. Az óvodáskorban érzett vonzalom az ellenkező nemű szülő iránt együtt jár azzal, hogy az azonos nemű szülő iránti érzések között fellángol a féltékenység is. (Nem véletlen, hogy a Grimm mesék női mesehőseinek anyja halott, és egy gonosz mostoha van helyette.) A testvérhelyzet, különösen életkorban egymáshoz közeli gyerekek esetében szintén hívja a féltékenységet. Serdülőkorban a szoros, mély barátságoknál fordul elő, hogy ha a pár egyik tagja szerelmes lesz, vagy talál egy másik barátot, akkor a másik szinte fizikai fájdalommal éli meg az őt mardosó féltékenységet.
Vajon mindig is része volt-e a féltékenység a kapcsolatnak?
Honnan ered a féltékenység? Van-e oka annak, hogy a partnerek egyike nem bízik a társában?
A kapcsolatok olyan nagy mérföldkövei, mint a gyermek születése vagy új munkahelyre, beosztásba kerülés, új feladatok tömege, messzebb sodorhatja egymástól a feleket. Ilyenkor egyikük vagy mindkettejük azt élheti meg, hogy ő már kevéssé fontos a másik számára. Ez fájdalmas élmény ráadásul sokszor nagyon szubjektív, önkényes következtetésen alapul, nem a valóságon. Ha sikerül ezeket időben tisztázni, könnyen kiderülhet, hogy a másik oldalon ugyanaz a kínzó bizonytalanság lapul.
Ahogyan az embereknek, úgy a szerelmeknek is története van. Fontos, hogy mindkét fél számára többé-kevésbé érthető és átlátható legyen, mi miért történt a kapcsolatban, és hogyan lehet továbblépni. Nehézséget jelenthet az, ha nem sikerül jól túljutni egy válságos időszakon, és a felek sok sérelmet cipelnek magukban. De az is nehézséget okozhat, ha az egyik vagy mindkét fél hiányos készségekkel rendelkezik ahhoz, hogy megértse, átlássa kapcsolatuk alakulását.
Ha a féltékenység az egyén életében korábbról ismerős
Nagyon gyakori jelenség, hogy az egyik fél egy korábbi kapcsolatából hozza a féltékenységre való hajlamát. Például, ha egy házasságban a férj rájön, hogy felesége megcsalja, és úgy válnak el, hogy a férfi értetlenül áll a történtek felett, és később sem tudja megemészteni a dolgot, előfordulhat, hogy önbecsülésén esett sérelmét akaratlanul is a következő partnerén, partnerein torolja meg. Ilyenkor akár egy ártatlan félreértésre is olyan indulattal reagál, amelynek ereje, intenzitása meglepi, elképeszti az új partnert, hiszen az aktuális történés és a reakció nem áll arányban egymással, az eredeti ok pedig rejtve marad a pár tagjai előtt.
Féltékenységre indíthat az is, ha nem a saját kapcsolatainkból, hanem a szüleink házasságából ismerős a szerelmi háromszögek, megcsalások hazudozásokkal, szemrehányásokkal, indulatkitörésekkel vagy épp jeges hallgatással teli világa. Akinek gyermekként, kamaszként osztályrészül jut a szemtanúszerep szülei megromlott házasságában, annak jelentősen sérülhet az ellenkező nemben való bízni tudása. Ez a bizalomvesztett viszonyulás fejeződhet ki az olyan sommás megjegyzésekben, mint a „minden férfi disznó!” vagy a Verdi-operából ismert „az asszony ingatag…” sor. Ha a szülők elhúzódó konfliktusa átgyűrűzik a gyerekkel való kapcsolatra is – és ez sajnos gyakran van így –, vagy más okból az ellenkező nemű szülő érzelmileg nem elérhető, az szintén hátrányosan érinti a gyermek személyiségének fejlődését. Ilyenkor a gyermeknél töredékes lehet, vagy éppen hiányozhat annak megélése, hogy ő az ellenkező nemű szülő figyelmének középpontjába kerülni tudó, fontos, vonzó és szeretni való kisfiú/kislány. Ez a belső hiány később sebezhetővé teheti őt a párválasztásban, illetve párkapcsolata alakításában.
Párkapcsolatot létesíteni és fenntartani általában azok az emberek tudnak, akik képesek bízni a másikban, és mernek ráhagyatkozni a szerettükre. Ezek olyan képességek, amelyek egészen kicsi korban, a saját anyánkkal való kapcsolatban alapozódnak meg. Az tud bízni, aki csecsemőként megélte, hogy létezik egy örömöt, meleget, érintést, táplálékot nyújtó, bajokat elűző szeretetteljes anya, aki válaszol, érzékenyen reagál az ő szükségleteire. Azok az emberek, akik életének korai időszaka úgy alakult, hogy nem tapasztalhatták ezt meg, felnőve gyakran gyanakvók lesznek, a figyelmük folyton arra irányul, honnan leselkedik rájuk valamilyen veszély. Sokuk nem képes társat találni magának, vagy ha van is kapcsolata, azt sok veszekedés, félreértés tarkítja.
Hogyan lehet a féltékenységen úrrá lenni?
Mint az előbbiek is mutatják, erre bizony nincs univerzális recept. Mindenkinek más a története, sőt, a kapcsolatoknak is egyedi történetük van. Mindenkinek magának kell megismernie és szelídítenie a saját zöldszemű szörnyetegét. Ebben a szelídítő munkában fontos szerepe van a partnerrel való őszinte, mély beszélgetéseknek és minden olyan lehetőségnek, amely az önismeret mélyítését segíti elő. (Forrás. pszichologuskereso.hu)
