Az ember legbelül mindig tudja, hogy mit akar, hogy mire vágyik. Túl merész lenne azt mondani, hogy ismeri önmagát, de legalábbis sejti, hogy igazából hogyan lenne jó neki. Ám sok elvárás nehezedik rá: társadalmi konvenciók, erkölcsi és vallási szabályok és a saját egyéni mércéje is. Amit szeretnék és ami lehet, sokszor nem esik egybe. Így beletörődünk. Elhisszük, hogy úgy is jó, ahogy van. Becsapjuk magunkat, mert azt reméljük, hogy így lesz rend körülöttünk. Ha csak egyszer-egyszer kenünk el így egy ügyet, az élet megy tovább. De ha ez éveken át tart, akkor olyan elfedett sebek szakadnak majd fel, amiket nagyon nehéz lesz begyógyítani.

A hazugságokba, az önámításba menekülés valamilyen gyerekkori történés következménye is lehet. Ha a kicsi embernek sosem szabad szólnia, megnyílnia, kitörnie, az akaratát érvényesítenie, akkor később lelki gyötrelmekkel teli lesz az élete. Mindig csendben maradni és csak önmagunkkal megtárgyalni dolgokat folyamatos stresszhez vezet. Aggódunk be nem teljesült vágyainkért, melyek beteljesülésében sokszor saját némaságunk a legfőbb akadály. A világot hibáztatjuk, holott a hiba bennünk rejlik.

Egyedül nehéz megoldani egy olyan problémát, ami hosszú idő alatt lepett el minket. Nehéz bízni másokban és elviselni a csalódást, ha nem az történik, amit szeretnénk, akkor sem, ha végre kimondtuk. Nehéz kezelni a konfliktust, megvédeni bizonytalan önmagunkat. Segítséget viszont kérni kell és nem feltétlen orvoshoz kell rohanni: forduljunk a barátainkhoz, szeretteinkhez. Nekik beszélhetünk vagy ha nekik sem, meg kell gondolni, hogy milyen emberek is vannak körülöttünk.

Egyszer kell csak felfedezni az erőt, ami bennünk rejlik. Azt az energiát, ami túlvisz minket mindenen és megtart minket emberségünkben. E nélkül borzasztó az élet, mert kiszolgáltatottak vagyunk és örökké legyőzöttek. Az út rögös önmagunk beteljesítése felé, és ha közben másoknak olykor füllentünk is, magunkkal mindig legyünk őszinték!