Minap az utcán láttam egy "hölgyet", aki megtermett alkatával verte, a neki a derekáig érő kisfiút, a következő szavak kíséretében: "Nagyon buta vagy! Látod milyen buta vagy!" A verés nem annyira háborított fel, mert nem volt nagyon durva, mindenkinél mások a szokások, és még ha én nem is értek vele egyet, olyan nagy kárt nem tesz vele a gyermeknek. Nagy kárt tesz viszont azzal, ahogy "programozza" kisfiát. Óriási hibát követ el az, aki egy fejlődésben lévő kis teremtésnek, a tudatalattiját ilyen kijelentésekkel tréningezi. A tudatalatti pedig mindent befogad. Sőt egy ilyen kisgyermeknek még a tudata is, hiszen Istenként tudja tisztelni szüleit, és elfogadja értékítéletüket. Végeztek egy kimutatást börtönökben, és az ott lakók 95%-a jelentette ki, hogy gyermekkorukban a szüleik/nevelőszüleik mondták nekik azt, hogy "egyszer még a börtönben fogod végezni". Ugyanezek az emberek, ha évekkel később megkérdeznénk őket, biztos azt mondanák, hogy "látja én megmondtam!", és nem jutna el a tudatáig, hogy ennek ők is a részesei.

Ha a nevelést tágabb értelemben vesszük, akkor úgy is nevezhetjük, tanítás. Ez pedig már nem csak a gyerekekre vonatkozik, hanem párkapcsolatokra, főnök-beosztott viszonyra, egyáltalán az emberi kapcsolatokra. Ha én bizonyos negatív tapasztalatokra építve azt sugallom a másiknak, hogy erre nem vagy képes, ezt te elronthatod, akkor a másiknak ez lesz a fejében, ezzel a vezérgondolattal fogja végezni a dolgát. Ha a főnök így szól a beosztottjához: "Nagyon vigyázz, mert eddig is mindig elrontottad és te soha nem végzel tökéletes munkát!", akkor ezzel szinte megteremtette a következő hibát, hiszen ha a beosztott elfogadja ezt a véleményt, akkor most sem végezhet jó munkát, hiszen soha nem szokott. Ha ezzel ellentétesen pozitív elvárásokat támasztunk az alkalmazottal, akkor annak igyekszik megfelelni, és sokkal felszabadultabban végezheti a munkáját, hiszen hasznosnak, értékesnek érezheti magát. És így precízebben, lojálisabban fog eljárni. Gondolj úgy embertársaidra, mintha már most jobbak lennének, és ők ennek a képnek kívánnak majd megfelelni.

Hosszú távon pedig a folyamatos negatív ingerek végzetesek is lehetnek, hiszen a tudatalatti nem szelektál, csak befogad. Ha folyamatosan az az impulzus éri, hogy hülye vagy matekból, akkor a tudatalatti, függetlenül attól, ki mondja, illetve, hogy igaz-e, elfogadja ezt. Minél többször halljuk ezt, annál inkább ennek a gondolatnak az irányába megy el az énképünk, és egy idő elteltével, hónapok, évek, azt vesszük észre, hogy valóban nehézkesen megy a matek.

Nem mindig tehetünk arról, hogy mások mit mondanak nekünk. Én azt tanácsolnám, hogy akik folyamatosan negatív impulzusokat adnak, kerüljük el, vagy tisztázzuk velük, hogy ne tegyék. Ha ez nem járható, akkor viszont használjunk magunk megerősítéseket. Mivel a tudatalatti nem szelektál a bejövő impulzusokban, ezért ha ér minket két negatív impulzus "mindig elkésel!", akkor a saját érdekünkben mondjuk el húsz alkalommal a pozitív megfelelőjét:"Pontos vagyok!" Hangosan, érzelemmel töltve! És, hogy ne kérdőjelezzék meg értelmi képességeinket, olyankor, amikor egyedül vagyunk. Ha viszont mi kényszerülünk kritizálni másokat, akkor figyeljünk arra, hogy soha ne a személy ellen irányuljon, hanem a cselekedet ellen, és a jövőre koncentráljon. Tehát a szülő az első példában mondhatta volna így: "Te olyan okos kisgyerek vagy, de most butaságot csináltál! Legközelebb így csináld!"

Sokszor persze nehéz az érzelmi vetület miatt erre figyelni, de gondoljunk arra, hogy azt az embert mi szeretjük és nem követhetünk el ellene ekkora bűnt, hogy az önbecsülését romboljuk. Az építő kritika soha nem a személyre vonatkozik, soha nem a múltban vájkál és ne a hibást keresi, hanem a megoldást.

Kreutz Zsolt
Willtord Magyarország