Azonnal nosztalgikus hangulatba kerültem, és eszembe jutott, hogy nem is oly rég még én is így üzentem.
A levélírás nekem mindig egy jól előkészített szertartás volt. Előtte órákig válogattam a színes levélpapírok és borítékok között, mert „aurásan” minden címzettet más színben láttam.
A vonalas füzeteim sorban lesoványodtak, mert a kitépett lapok mint sorvezetők segítettek, hogy a betűim katonás rendben kövessék egymást, és még véletlenül se legyen soronkívüliség. Több felvonásos piszkozataim galacsinná gyűrve szaporodtak a papírkosárban, mire megszületett a legszebb és a legtökéletesebb változat. Mert közben elfolyt a toll, elmaszatolódott az írás, és néha a koszos kis pacák(ok) is megrontották az összképet.
A barátoknak és a kedves rokonnak mindig jutott egy viccesen színes rajzocska a lap aljára, hogy a maga sajátságos módján még nyomatékosabbá tegye annak tartalmát. Az aktuális szerelmeknek pedig illatos levél járt, melyeket elég kreatívan tudtam aromásítani. Hol a legújabb Fa dezodorral itattam bódulttá, hol annak szappanváltozatai feküdtek a lapokon órákig, nagy áhítatban.
Ha képeslapot küldtem, arra ügyeltem, hogy „arca” mindig a címzett tükörképe legyen.
A koronát mindig a legújabb, a legdíszesebb és a legaktuálisabb bélyegek tették fel az üzenetekre, tökéletes összhangban a boríték színével és a levél mondanivalójával. Majd, mint gyermekét féltő anya, egészen a postáig vittem őket, még véletlenül se bíztam volna a piros láda sötét mélyére. Rettegtem attól, hogy összeragadnak mások leveleivel, és kerülő utakon vagy sosem érnek célba.
Aztán jött a szertartás legnehezebb része. A várakozás. Vajon jön-e válasz? S ha igen, akkor ugyanolyan gondosan és szív-esen érkezik, miként én indítottam útnak?
Régóta nem írtam a hófehér lapra, a legszebb tollammal, és a leggyöngyebb betűimmel. De ma megteszem. Írok neked. Csak úgy.
Szeretetből…
