Veszélyes egyedül lenni. A magánynak számtalan csapdája van. A legmélyebb talán a megszokása. Ha egyszer kikerültél a szociális véráramból, lehetetlennek tűnik újra visszakerülni. Zavarnak az emberek, zavart leszel. Annyira megszokod, hogy csak a saját reakcióid között élsz, hogy a másokéról nem is tudsz igazán ítélkezni. Nincs kedves és elutasító gesztus, minden emberi megnyilvánulásnak csak az idegenségét érzed. Megnevezhetetlenek, úgyhogy nem lehet őket uralni.

Ilyenkor az ember hosszú heteken, hónapokon keresztül képes úgy elsétálni mindenki mellett, hogy fel se merül benne, hogy pont a problémája megoldása elől menekül hirtelen elkapott tekintetekbe, visszatartott köszönésekbe és ki nem mondott gondolatokba. Szerencsés esetben ez csak egy időszak. Szerencsés esetben előbb-utóbb jön valami - egy gondolat, egy könyv, egy ember - ami megindítja az eszmélkedést. És elkezded magad szocializálni.

Ez legalább annyira fáj, mint a magány, mivel magadat szülöd meg. Az a folyamat, aminél régen még bábáskodtak a szülők, az iskola, most egyedül a te reszortod. A születés az élet legnagyobb traumája, és erre még emlékezni is fogsz. Egy okkal több, hogy többet ne csússz bele a saját lelked privát kis poklába.

A másik ordas csapda a társas magány. Tudod, hogy már nem vagy szerelmes, de mégse dobbantasz. Vagy nem is voltál az egyáltalán, de valahogy kell a szuszogás reggel melletted az ágyban, az a napi két telefon, és valami, ami megköti a magány gondolatainak ördögi körét. Azaz nem okoz problémát, hogy nincs kire gondolnod.

Begyakorolt mozdulatsorok, mondatok, programok, sok monoton "én is téged". Kényelmes a cipő, csak épphogy rosszul áll. Ha nagy nehezen kilépsz belőle, rádöbbensz, hogy valójában nincs is sok különbség a két állapot, a vállalt és az álcázott magány közt. A végeredmény ugyanaz, viszont csak egy kávét főzöl le reggel. Ahogy elkezded rányitni a szemed újra a világra, rádöbbensz, hogy milyen iszonyatosan unatkoztál eddig. A magány innentől projekt, és nem életforma.