Először is szeretném közölni, hogy a belépti díjat vissza fogjuk fizetni.

Önök már épp elég áldozatot hoztak annak érdekében, hogy megleljék nyugalmukat, boldogságukat, s lám, most is azért jöttek, abban a hiszemben, hogy tovább kell képezniük magukat, hogy tökéletesíteni kell tudásukat, képességeiket annak érdekében, hogy teljesebb életet éljenek férjeik, barátaik, szeretőik mellett.

Nos – összhangban kutatási eredményeinkkel – kijelenthetjük, nincs mit tanulniuk, önök úgy tökéletesek, ahogy vannak, tehát fizetniük sincs miért.

Költsék ezt a pénzt magukra vagy szeretteikre, esetleg adják nekem, mert én minden pénzemet nőkre költöm.

Na, de elég a tréfából, ha minden igaz, rövidke előadásom végeztével önök már mint NUKI-nők léphetnek ki a kapun, illetve be egy másikon, ahol látszólag minden ugyanaz, ám mégsem.

Mert amit más szemmel látunk, az már nem ugyanaz. S ezt akár előadásom mottójául is választhattam volna.

Ha majd hazaérnek, s látják férjüket, barátjukat, szeretőjüket a képernyőre ragadva sörözni, vagy félig beszorulva a hűtőszekrénybe, esetleg egy újság mögött aléltan füstöt eresztve, vagy tátott szájjal az ágyon horkolva, ne rettenjenek vissza!

Önök már NUKI-nők, s tudják, hogy a látszat csal. Mert mi a látszat? Az, hogy társuk egy kiábrándító, vegetáló, unalmas és impotens véglény, akit nem is értik, miért tűrnek meg maguk mellett.

Hölgyeim! Őrizzék meg nyugalmukat, tudom, vannak kivételek és szerencsések, de felméréseink szerint a nők döntő többsége nem elégedett férfitársával, s ez olyan, mintha önmagával nem lenne elégedett, hisz az a másik, az ő, az önök választása volt.

S bizony fájdalmas, kellemetlen olykor ebbe a tükörbe tekinteni. S ez az a pont, ahol legendás intuitív képességükre, érzékeny szívükre, befogadó-tápláló-adakozni vágyó természetükre apellálnék.

Mert önök, drága hölgyeim, kivételes és kivételezett szereplői az univerzumnak.

Önök ugyanis életet adnak egy magnak, hordozzák, minden rezdülését érzik, s születése, sőt fogantatása pillanatától tükröt tartanak elé: a szemük, a szívük tükrét. A tejük, az ölelésük, a gondoskodásuk tükrét. A szeretetük tükrét.

A férfi olyan lesz, amilyennek ebben a tükörben látja magát.

Az anya az első nő. S ha ebben a tükörben a fiú torznak látja magát, bármilyen szempontból is, akkor ebből csak torz kapcsolatok születhetnek a férfikorban.

Mert, kedves hallgatóim, bizony mondom, aki fütyülővel született, az két dologért mindenre képes: hogy szeresse az anyja, és hogy megszabaduljon az anyjától.

Alapvetően ez a két kereszt veti rá árnyékát minden férfi–nő kapcsolatra. Minden férfi az anyjával küzd, őt keresi, őt bünteti, őt öleli, őt taszítja, vele viaskodik – lélekfogytiglan.

Jól van ez így? Nincs jól. Keveseknek adatik meg az anyai feltétlen szeretet boldogsága.

S keveseknek adatik meg, hogy e kakasviadal során maguktól belássák, amíg saját belső női oldalukkal nem békültek ki, addig kint sem lesz béke, vándorolhatnak akár hetente más és más nőhöz.

Félelem, önbizalomhiány, bűntudat, elfojtott agresszió, ezek lapulnak majd’ minden férfilélek mélyén. És a vágy a teljes elfogadásra, a feltétel nélküli szeretetre. A befogadásra.

Önök, kedves hölgyeim, nincsenek könnyű helyzetben.

Mert jól tudjuk azt is, hogy egy lánygyermek számára az apa milyen fontos. Hogy ő az első férfitükör az életükben.

S hogyan legyen egy nő elfogadó, befogadó, megértő a férfivel, ha nem kapott az apjától feltétlen elfogadást, szeretetet?

Ha ugyanúgy torz a tükör, amit magukról, magukban hordanak? Ha önök is minden férfiban apjukkal viaskodnak, őt ölelik, őt taszítják, vágyják és gyűlölik? Szinte megoldhatatlannak látszik a helyzet.

Intézetünk nevét szándékosan választottuk így: NUKI. Mert nincs értelme annak a kérdésnek, hogy nu, ki a hibás? Nu, ki kezdte? Nu, ki bírja tovább?

Önök, hölgyeim, tökéletesek.

Miként a szorító másik sarkában lévők is azok. Csak nem fogadjuk el ezt egymásról. Hanem oda-vissza a másikra mutogatunk.

A tükörre, ami fájó, bántó és elfogadhatatlan.

Az évezredes folyamatot egyetlen ponton lehet megszakítani: az anyaság áldott állapotában.

Ha ekkor meg tudjuk magunkat szeretni, mi férfiak, akkor a következő generációknak már könnyű lesz a dolguk. Hisz aki magát szereti, miért is választana olyan társat, akivel büntetés az élet?

Akkor kifogyhatatlan szeretetcsomaggal vágunk az életnek, amiből bármikor, bármennyit használni tudunk.

Abban reménykedem, hogy ez a kis előadás meggyőzte önöket kivételes és kivételezett helyzetükről.

S, hogy talán egy morzsányi szeretettel többet visznek otthonukba, ahol látszólag semmi nem változott.

De önök tudják már, a látszat csal. Isten önökkel van.