A félkemény perec rágása és a szemetelő eső közben egyszeriben minden más. A mai reggel is.
Az ácsorgó középkorú házaspár őszes halántékú sármos fele unottan magyaráz a hónaljáig érő, kissé kopottas asszonyának, aki mint félistenére mosolyog teli fogsorral felfelé. Bizonyára a női fél rajongása az összetartó ásókapa, hiszem én, elkapva a hím vadászó tekintetét. A szemtelen szemezést egy izgatott néni becsapódása szakítja meg, aki a mikorjövő busz felől kérdez, hogy az legalább egymegállós mentesítése legyen fájós lábainak.
Újabb perecfalatot tolok befelé, hogy vegye észre nembeszélgethetős állapotomat, mert szája már nyílt is volna a további panaszra. Hirtelen átlátok nemcsak a helyzeten, hanem a szemközti oldalra is, ahol egy sárga Zsiguli igyekszik befarolni két elegáns közé. A percekig tartó gyakorlatot hosszúsoros és tömeges káromkodás kíséri, mire minden újra rendszerbe kerül. Nézem, ahogy a hetvenes bácsika életkorával egyenes arányban kiszedi magát a kocsiból, és kétbotosan elbotorkál a kórház irányába.
Közben az eső szaporázza, én meg húzódnék a fedett részbe, de ott már foglalt. Két férfi fújja a magáét és a füstöt, ami amúgy csak párméteres távolságból megengedett. De őket nem zavarja. Még Sanyi sem, a közkedvelten etetett hajléktalan, aki éjjel-nappali menedékhelyet lelt, és így az örömét is, a kemény padon. A cigaretta sem bír el a szagával, csupán gyors konzerválást végez rajta a pár pöfékelés alatt.
Elkábulva lépek arrébb, éppen egy babakocsi elé. „Mer’ mindig okoskodsz b…meg” mondat természetes repülésben hagyja el az apa száját, aki éppen fordulna is vissza éles kanyarral gyerekestül, ám anya, talán nem először, nagyot nyel, és mindenki (fog)csikorgatva halad tovább.
Két hátizsákos fiú telefont, a harmadik pedig egy szőke lányt nyomogat, s talán ez utóbbi még a mai nap legszebb pillanata, felidézve a szerelem örömteli eseményeinek egyikét. Fordul a busz, elő a jegyeket, bérleteket, és kezdődik minden elölről. Nézem a buszon ülőket…
Mert érdemes. Érdemes?
