A nemrég életbe lépett filmtörvénynek köszönhetően a produkciók gyártói által igényelt adókedvezményekből 2004-ben csaknem 700 millió forint többletforráshoz jutott a magyar filmszakma. Ebből 316 millió forint külföldi bérmunkákból származik.

Nincsenek még favoritok. Pénz tehát van, legalábbis több, mint amiből az elmúlt másfél évtized alatt gazdálkodhatott a szakma, válságról, kátyúról beszélni mostantól fogva felesleges. A sirámok után eljött végre a bizakodás ideje. A magyar film lerázhatja sanyarú sorsának béklyóit. Most már csak az lehet a kérdés: milyen állapotban kerül el a padlóról? Lesz-e ereje elindulni a közönség felé, vagy újabb éveket veszít egy szűk réteg körében, ahol a külcsín sokkal fontosabb, mint a belbecs.

Az idei Magyar Filmszemlén 21 alkotás versenyez. A 21 egész estét betöltő játékfilm mellett azonban 36 kísérleti és kisjátékfilm is küzd a zsűri elismeréséért. A mennyiséget tekintve elégedetten állapíthatjuk meg: van miből válogatnia a nézőnek. Ennél gazdagabb termést nem is kívánhatna. Más kérdés, hogy milyen szellemi táplálék kerül az asztalra?

Túl a szemle félidején nem nehéz megállapítani: élboly egyelőre nincs. A versenyben ugyanis a versenyen kívül futó Szabó István áll az élen. Egyedül. Még az árnyékát sem éri el senki. Csodálatos Júlia című filmjével, amelyet kanadai producere, Robert Lantos biztatására forgatott Somerset Maugham nagy sikerű regényéből, újabb értéket teremtett az egyetemes filmművészetnek. Annette Beninget a negyvenes évei elején járó, ünnepelt színésznő szerepében, akit egy hirtelen fellobbanó és gyorsan kihunyó szerelem rángat ki biztos pontokon nyugvó házasságából, fergeteges alakításáért pár héttel ezelőtt Arany Glóbusszal jutalmazták. Borítékolni merem: pár hét múlva Oscar-díjas színésznő lesz. Amit nem sikerült elérnie sem a Milos Formannal forgatott Valmonttal, sem az Amerikai szépséggel, az most Szabó István kiváló opusának köszönhetően biztos, hogy megadatik neki. A Mephisto Oscar-díjas magyar rendezője ugyanis olyan helyzeteket teremtett számára a kamera előtt, amelyekben tehetsége valóban erős fényben tündököl, s még a legjelesebb orosz Csehov-színésznők is úgy érezhetik: Annette Bening napjaink leghitelesebb Ranyevszkajája lehetne egy amerikai Cseresznyéskertben.

Élboly tehát, mint már említettem, egyelőre nem alakult ki az idei szemlén. Középmezőny van és főleg "futottak még" kategória. Az előbbiben jó erővel bírja Pejó Róbert hányatott sorsú Dallas Pashamende című alkotása, amelynek története egy erélyi cigánytelepen játszódik "fő állású" guberálók, kopott lotyók, ilyen-olyan csodabogarak és analfabéták között. Hibátlan cigányfilmet magyar filmrendező az elmúlt tíz-húsz év alatt aligha forgatott. Ez a műfaj Emir Kusturica nevéhez fűződik Európában, aki a Macska-jajjal nagyon nagyot dobott. Pejó filmje nem jut el ugyan ebbe a magasságba, alkotása azonban mélységesen becsületes, s bár a kliséktől helyenként nehezen szabadul, a végeredmény mégis pozitív. A történet autentikus, a szereplők hús-vér emberek, a konfliktushelyzetek hitelesek. Gryllus Dorka és a kolozsvári Bogdán Zsolt erőteljes alakítást nyújtanak a film főszerepeiben. Munkájukon semmi sem érezhető a román hatóságok kinti forgatást illető okvetetlenkedéséből, s ezt remélhetően a Berlinale közönsége is értékelni fogja pár nap múlva.

Koltai Róbert új filmjének a Világszámnak ugyancsak lelkes közönsége volt a Millenáris Teátrumban. A négy álkéményseprő kalandjairól szóló Fekete Kefére, Vranik Roland első játékfilmjére maga Szabó István hívta fel a nézők figyelmét, hozzátéve azonban azt is, hogy ez még nem a magyar Négyszáz csapás, de "valami". És valóban "valami". De hogy pontosan mi, arra nem könnyű egyértelmű választ adni.

Altamira című emlékezetes filmje után játékfilmmel jelentkezett Mispál Attila is. A fény ösvényei egy sikeres modell (Cseh Annamária) és egy középkorú ötvösmester (Cserhalmi György) pokoljárását mutatja meg, amelyben a lány a szépségét, a férfi a látását veszíti el.

Le a fejjel! című blődlijével sem Tímár Péter, A miskolci boniésklájddal pedig Deák Krisztina sem tudta megismételni korábbi sikerét. Az előbbi alkotás úgy elszáll a vászonról, mintha ott sem lett volna, utóbbi viszont valósággal lezuhant róla.

Mára és holnapra tehát marad a remény. A "hátha..."