A kisgyermekkor naiv "szerelem" állapotát kisiskolás korra felváltja egy majdnem nyílt ellenséges viszony a két nem között, mely majdnem az egész életet végigkíséri, és csak időszakos béke és egymásra találás oldja fel. Ennek ellenére ott él lelkünkben a kívánság és a vágy arra a folyamatos örömre és boldogságra, amelynek gyökere a kisgyermekkorban megtapasztalt "első szerelem" élménye.
Az élet nagy kérdése: ki lesz a párom, akivel leélhetem az életem? Ezzel szemben áll a tapasztalás kettős arca: a nagy egymásra találás megújulás érzését színezi, és egyre jobban átfesti a csontig ható, szívbe markoló sértettség, a gyűlölet, a "haragszom Rád...", és mindezen érzelmi hullámokat követő kibékülés (egyre kevésbé édes) megnyugvása. Sok esetben csak a békekötés vagy a változtatni nem tudás érzésével járó beletörődés közönyössége.
Az életünk nagy dámai színpada a magánéletünk. A dráma egyik fenntartója az olthatatlan vágy az örök boldogságra, a másikban - a férfiban - való feloldódásra, mely az élet teljességéhez viszonyítva csak röpke pillanatokban mérhető. A dráma másik mozgatója az az "ellenségkép", melyet a másik - a férfi -, a maga érthetetlen másságával jelent számunkra.
Vajon ez az "ellenségkép" hogyan jelent meg az életünkben?
A Freud-i pszichoanalitikus teória egyik legvitatottabb fejlődési szakasza a 6-7 éves kortól a pubertásig tartó szakasz, melyet latencia periódusnak neveznek. A latencia szakasz arra vonatkozik, hogy a kisgyermekkor naiv "erotikus- szerelmi fűtöttsége" lecsökken, és az érzelmi energia a világ megismerésére, a világ megtanulására a szellemi képességek kibontakoztatásának irányába fordul. Ez a jelenség napjaink átszexualizált világában élesen és kitapinthatóan egyre kevésbé nyilvánul meg, mégis nyomaiban felfedezhetőek. Bármennyire is vitatható ez a teória, az az igazságtartalma megvan, hogy a kisfiúk és a kislányok nyíltan ellenségessé válnak egymás iránt. Az egymás iránti érdeklődés szinte csak a "kicikizésben" és a versengésben nyilvánul meg. Előtérbe kerül a versenyszellem, és persze sok területen a lányok győznek. A lányok a szorgalmasabbak, ők azok, akikre jobban lehet számítani, jobb a verbalitásuk, kitartóbbak, együttműködőbbek, szófogadóbbak stb. stb. A fiúk inkább a gyorsaságban, ügyességben, bátorságban győzedelmeskednek, hacsak korán nem nyilvánul meg valamiben a kiugró tehetség. Mit is szeressenek akkor egymásban?
Az iskolás fiúk egyre inkább azt tapasztalják, hogy ami kisgyermekkorában izgatta, az, hogy miben jeleskedik majd ha felnő - orvos lesz-e vagy mérnök -, azokban a tárgyakban is általában a lányok jobban teljesítenek. A lányok pedig azt tapasztalják meg, hogy a fiúk könnyen legyőzhetőek. Tetézi ezt az ellenségességet a folyamatos együttlét (koedukáció), annak előnyeivel, de ezt tekintve hátrányaival együtt. Tetézi továbbá ezt a folyamatot az a jelenség, melyre a szociológia hívta fel a figyelmet már az 50-es évektől. Nevezetesen úgy fogalmaztak, hogy megjelent az "apátlan nemzedék". Ez alatt azt értették, hogy sok a válás, a gyermekek az anyánál maradnak, nem látják a férfi-női viszony sikeres konfliktuskezelési módszereit, sőt. Sőt. Az anya sok esetben a gyermek előtt és gyermekében szidja, ítéli el az apa általa "rossznak" (pedig sok esetben csak más) tulajdonságait, értékrendjét. Ehhez tartozik a pedagógus pálya elnőiesedése is, azaz hiányzik a férfi modell, a férfi értékek megjelenése a gyermek életéből, a világ kétarcúsága. Ez a hiány felnőtt korban mind a két nemet sújtja.
Ebbe a győző-legyőzött és győzni akaró érzelmi megalapozottságú lelkivilágba robban be a pubertás, a nem érés, amely a két nem tagjait ismét egymás felé fordítja. A másik felfedezésének a tárgya sok-sok esetben inkább csak a nemiség felfedezésére, semmint a másik másságának, az együttlét és együttműködés felfedezésére irányul. Hisz arról a kölcsönös tapasztalataikból fakadó előítéleteik már úgyis megvannak. Szinte csoda, hogy van még szerelem, mellyel idealizálni vagyunk képesek a másikat, érzelmileg megnyílva, befogadni és elfogadni vagyunk képesek. A szerelem több mint nemi vágy. A szerelem örökbefogadási aktus. Misztérium, de nem örök.
Szerencsére a pubertáskori "egymásra találások" fellángolásai és csalódásai, szakításai és újrakezdései (ugyanavval vagy mással) sok tapasztalattal gazdagítanak bennünket. Megtanuljuk - ha megtanuljuk -, hogy nem kell mindent megérteni, elég elfogadni.
Az összetartozás legalább annyira fontos érzés, mint a szerelem. Van azonban egy nagy különbség. A szerelem alig befolyásolható, alig-alig uralható szenvedély. Ezzel szemben az összetartozás kimunkálása, tartása, képesség. Képesség, amely csiszolható, fejleszthető, egyszóval munkát igényel. A kérdés az, hogy vajon egyforma munkát végez-e ennek érdekében a férfi és a nő? Nem valószínű.
Napjainkban egyre inkább a "női" értékek, a női megoldásmódok kerülnek előtérbe. Vágyunk a férfiakra, vágyjuk, hogy lesz párunk, családunk. De megütközünk a férfiakon, akik férfiak maradtak, és az "elnőiesedett" férfiakról megállapítjuk, hogy bár könnyebb velük az együttlét, az együttműködés, de... Hiányzik valami. Lehet, hogy a mi toleranciánk?
Dr. C. Molnár Emma
A Nő Ezer Arca Kft. ügyvezető igazgató
pszichoterapeuta
