Örüljünk-e annak, ha az a bizonyos tábla csoki csak a miénk? Ki is valójában a szingli? Vénlány vagy kisasszony? Egy biztos: társadalmilag jól körvonalazható réteg, a szociológusok manapság közkedvelt vizsgálati alanya.
A szakemberek véleménye szerint a szinglik táborát erősíti az a 25 és 35 év közötti nő (vagy férfi, de őket inkább az egyedülálló szóval illetik), aki magas kvalitásokkal, kiemelkedő fizetéssel rendelkezik, és társkapcsolat nélkül, független él. Azonban különbséget kell tenni az egyedül maradt, a világéletében függetlenségre vágyó és az "átmeneti" szinglik között. Ez utóbbiak nyilvánvalóan társra vágynak, csak a külső körülmények szerencsétlen összejátszása miatt nem lelték még párjukat. De ami késik, nem múlik alapon, idővel elkelnek. Vannak, akik belefáradtak a párkapcsolattal járó bonyodalmakba, feladják, és végleg berendezkednek az önálló életre. A valódi szinglik azonban sosem vágytak a párkapcsolattal járó felelősségre, alkalmazkodásra, olykor kényelmetlenségre. Büszkén vállalják az egyedüllétet, eszük ágában sincs megosztani azt a bizonyos tábla csokoládét. Akárhogy is, a szingliknek ugyanúgy szükségük van kapaszkodókra az élethez, mint a családosoknak, sőt fokozottan, mert nekik egyedül kell megoldaniuk anyagi, lelki mélypontjukat. Miben, kiben lelhetnek támaszt?
Dr. Annegret Reese teológus doktori disszertációját írta arról, hogy a vallás milyen szerepet játszik az egyedülálló nők életében, és hogyan élik meg szingliségüket a mindennapokban. Vizsgálatában rámutatott, hogy az egyedülálló hölgyek inkább a baráti körben találják meg önmagukat, rájuk támaszkodnak. Ugyanis a független hölgyek a legtöbb esetben saját meglátással, véleménnyel rendelkeznek, melyet a vallásos közegben nem, vagy csak nehezen fogadnak el. Számukra nem a véletlen és magától értetődő kapcsolatok a fontosak, hanem amit saját maguk építettek ki, ápoltak. Hozzászoktak ahhoz, hogy maguk alakítják sorsukat, így azt becsülik, amit erejüknek és személyes varászuknak köszönhetnek. Naponta erősíteniük és bizonyítaniuk kell saját személyiségüket a világnak is. Míg a párkapcsolatban élők naponta vigaszt és támaszt találnak társukban, és a vallásosak Istenből is, addig ugyanezt az erőt az egyedülállóknak önmagukból kell meríteniük. A szingliket mindenekelőtt saját életük és egójuk fenyegeti, mert ebből táplálkoznak. Ha megrendül az önbizalmuk, az a gondosan kialakított életük felborulását is jelentheti. Még a vallásukat aktívan gyakorló szinglik is nehezen élik meg a gyülekezet fórumait. Úgy ítélik meg, hogy ezek a közösségek inkább a családi együttléteknek kedveznek, ugyanis már kialakult szokásaik vannak, összecsiszolódtak, saját kommunikációs csatornáik révén zárt milliőt alkotnak. Ebbe a közegbe nehezen illeszkednek be a saját, független gondolatokkal felvértezett, önálló életet élő, egyedül is erős nők, akiknek száma évről évre gyarapszik.
Egyre többen tervezgetik egyedül a jövőt, és ez óhatatlan is az individuális léthez, a kollektívák felborulásához vezet. Egyenjogúak vagyunk, de boldogok is? Lehetünk egyszer mindkettő?
Mester Viktória
