A szimbiózis eredetileg biológiai fogalom. Két szervezet közti olyan erős és szoros kapcsolatot jelent, amely mindkettőre nézve haszonnal jár. Az emberek közti szimbiotikus viszony alapesete a csecsemő és édesanyja között jön létre az első életévben. Ilyenkor a csecsemő úgy viselkedik, mintha ő és az anyja egyek volnának, egy rendszert alkotnak: egy kettős egységet, közös határokkal. Később ezt követi az elválás fázisa, amikor az anyától elválik a gyermek, és kialakulnak egyéni vonásai.
A szimbiózis, az egyesülés, a másoktól való el-nem-különülés utáni vágy később is fennmarad, felnőttként is erre vágyhatunk a szerelemben, vagy önmagunkat meghaladó értelemben a spirituális erőkkel. Ez az egyesülési vágy és ugyanakkor a függetlenedési törekvés kiterjedhet az egész családra, embercsoportokra, amelyekhez közel állónak érezzük magunkat: mint pl. vallásos környezet, hazánk, de elsősorban az élettársunkra.
Az eredeti egység iránti vágy mindig megmarad bennünk, mint az elveszett paradicsom iránti vágy, hogy feloldódjunk valaki másban, feladjuk határainkat; ez a szexuális egyesülésben megélhető pillanatokra. Szélsőséges estben az anyaméhbe való visszatérési vágyat avagy a halálvágyat ill. a halál utáni megbékélés vágyát is jelentheti. -magyarázza Bende Katalin tanácsadó szakpszichológus.
A szimbiózisban mindig az életben bekövetkező változások ellen keresünk védelmet, melyben a biztonság iránti vágyunk fejeződik ki, és félelmünk a bizonytalanságtól és elválásoktól.
Ha szimbiotikus kapcsolatban élünk, nem tesszük meg a lépéseket az egyéniségünk kibontakoztatása felé, a továbbfejlődésünk érdekében. A veszély lehet, hogy ezen viszonyon belül egyik fél sem bontakoztathatja ki magát, saját egyéniségét, vagyis nehézség adódhat az önmegvalósítással kapcsolatban. Ez a tudatunk beszűkülése, identitászavar, depresszió átélése, ha egyedül vagyunk, magányosság érzése is lehet, mivel nincs erőnk egyedül élni, és önmagunkkal lenni. De különbség van aközött, hogy magányos vagyok vagy magammal töltöm az időt! (Pál Feri)
A tipikus szimbiotikus viszony: a partnerek a teljes összeolvadást igénylik, így töltik fel egymást erővel és a megváltó szerepet játsszák el egymás számára. Ez persze egy szerelmi kapcsolat elején természetes vágy, csak akkor hátráltatja az egyéni és kapcsolati fejlődést, ha megmaradnak ennél a fázisnál. Ilyenkor a pár a kapcsolaton belül kritikátlanul összetartozónak érzi magát (a pár mindent együtt csinál, mindenhová ketten mennek, nincs saját szabadidejük és nem is igénylik), és lojálisak egymáshoz a végtelenségig (mindent elnéznek a másiknak, és minden tetszik nekik, amit a másik tesz), míg a kapcsolaton kívülről pedig agressziót vár el,és a kapcsolatból kifelé a pár is támadó lehet.
A menedéket jelentő kapcsolat idővel börtönné lehet, amelyből nehéz kitörni – pl. ha egyik fél meghal, a másik valóban „félember”-nek érezheti magát, ha az eltávozott töltött be minden szerepet az életében; vagy egy folyamatosan veszekedő pár esetén: a válástól való félelem az, ami visszatartja őket, és az elhatárolódás helyett egymást gyötrik. A kezdetben a külvilág felé érzett agresszió egymás ellen fordul, és meggyűlölhetik egymást. Az örökös civakodásban kerülnek egymáshoz a legközelebb, de a legtávolabb is.
(Forrás: pszichologuskereső)
