Sokszor emlegetjük, de talán kevesen értjük meg az ember mint társas lény fogalmát.
Csíkszentmihályi Mihály pszichológus Flow (Áramlás) című könyvében írja le e fogalom elemzésénél, hogy az életben maradni kifejezés latinul az "inter hominess esse", ami szó szerint annyit jelent, hogy emberek között lenni.
Nagyon bölcs, és elgondolkodtató. Valóban szükségünk van mások társaságára?
A római polgár számára a második legsúlyosabb ítélet a halál után a száműzetés volt, de a primitív kultúrák közül is sokan úgy tekintenek a magányra mint valami rettenetes dologra, ezért próbálnak mindent megtenni azért, hogy ne legyenek egyedül.
A magánnyal büntetni is lehet: kirekeszteni valakit, nem szólni hozzá, láthatatlanná tenni, ez egyenlő a halállal. Az illető tényleg úgy tekint magára, mint aki megszűnt létezni.
Az egyedüllét ugyanis hosszútávon ürességérzést okozhat, megkérdőjelezheti az élet értelmét. Csíkszentmihályi állapítja meg lakonikus rövidséggel, hogy a legborzasztóbb egyedül lenni, és semmit sem csinálni. De természetesen ebben is különfélék vagyunk.
Én például nagyon nehezen barátkozom, és nem okoz nehézséget, ha sokáig nincs társaságom. Mások életének viszont nélkülözhetetlen része az állandó nyüzsgés, a találkozások és közös élmények másokkal.
És mégis...
Milyen sokan választják a magányt akár tudatosan, akár mert az élet így hozta számukra.
Az elváltak nagy része (és ez főként a gyereküket nevelő nőkre igaz) úgy dönt, hogy nem házasodik meg többé. Talán a rossz kapcsolati előzményeknek, talán a gyermek iránti elkötelezettségnek köszönhetően.
Mások pedig házastársuk halála után vállalják a magányt. A manapság sláger szingli vonalról most inkább nem beszélnék.
És vannak azok, akik tudatosan vállalják a magányt. Szerzetesek, papok, gondolkodók, vagy akik csak egyszerűen megcsömörlöttek az emberektől, az esztelen hajtástól, a mindig mindenkinek való megfeleléstől. Sokan kivonulnak a városból, a társadalomból, és létrehozzák a maguk kis saját világát távol mindenkitől. Vannak, akik nem igénylik a civilizáció vívmányait sem, mert valamilyen ösztönösebb, mélyebb kapcsolatot akarnak kialakítani a természettel, önmagukkal.
Miért tartjuk gyakran csodabogárnak az effajta magányosan élőt? Miért tűnik hihetetlennek az önként vállal magány életformája?
Pedig, ha kellően rugalmasan éljük meg ezt az átmeneti- vagy hosszabb ideig tartó állapotot, nem hagyjuk magunkat szétzilálni, és nem zárkózunk el a változtatás lehetőségétől, sok mindenre megtaníthat az egyedüllét.
Csendre, befelé fordulásra, energiáink összpontosítására, akaraterőre...
KV
