Állítólag egyes családokban válóoknak számít, ha nincs meg a távirányító. Az a kis hosszúkás, kézbesimuló gyönyörűség, amitől az a kényszerképzetünk támad, hogy választó polgárok vagyunk. Ebből is látszik, fontos dolog a szabadság. Meg a szerelem.
Hisz a kicsiny gombocskák szinte végtelen kombinációját adják a természetes számoknak, a szolgáltatók pedig szinte végtelen számú természeti és nem természeti csatornát kínálnak - tessék választani!
Jobb helyeken a tv-távirányító mellett ott hever az asztalkán, vagy az asztal közepén - vagyis ahol régen a Bibliát tartották - a videó, a hifi és a DVD távirányítója is. Kis fekete sereg. Kicsi, de erős. Legyőzi a könyvet, a beszélgetést, az esti sétát, a meghittséget, az ölelést, a gyereksírást, kamasz-panaszt, nagymami derékfájását, a feleség lélekmagányát, a vacsora ízét.
A dolgok jelenlegi állása szerint a Távirányító kontra Élet mérkőzésben az utóbbi áll vesztésre.
Mert a távirányító valójában élet-pótlék. A színes, nagyméretű képernyő a színtelen, összezsugorodott életet teszi elviselhetővé.
Tessék választani: szerelem, háború, dzsungel, reality, pornó, sport, beleszólós vetélkedő - egy gombnyomás és máris mintha ott lennénk, benne lennénk. Szenvedélyesen, sírva-nevetve, izzadva, bátran, életre-halálra. Próbáknak kitéve.
A távirányítós ember mikor kezébe veszi a kicsi, fekete chiphalmazt, azt hiszi, döntési helyzetben van. Pedig akkortól nincs, amikor így dönt. Azt hiszi, választani fog, pedig innentől őt választják. Azt hiszi a valósághoz jut közelebb, holott épp a valóságtól fosztja meg magát.
A távirányítós ember azt gondolja, informáltnak kell lenni a mai világban, csak arra nem figyel, hogy önmagáról és/vagy családjáról kevesebbet tud lassan, mint a delfinek párzási szokásairól, vagy a chichagói kábítószer-maffia felszámolásáról.
Mert eljön a pillanat, amikor már a távirányító választ minket és nem fordítva. Rááll a kezünk, a fejünk. Eljön a pillanat, amikor azt tekintjük valóságnak, amit a képernyőn látunk. Azt véljük valódi kérdésnek amit ott hallunk és választani is csak az ott felkínált, válaszokból választunk. Ráadásul szüntelen zakatoló agyunk készséggel szorít helyet mindennek, csak, hogy csend ne legyen. Hogy valódi - befelé - figyelés ne legyen.
Mert ez veszélyes. Azzal járhat, hogy rálátunk a mókuskerékre, amiben életünket töltjük. Hogy megérezzük - s ehhez elég egy üres pillanat -, az a színes hulladék, amit gombnyomásra szabadítunk magunkra esténként, épp a valódi életet takarja, fedi el előlünk. Azt, amire valójában születtünk.
Nem tartom kizártnak, hogy a távirányítós ember mellé távirányítóit is elhelyezik majd, ha sor kerül a végső búcsúra. Késő korok okulásául.
R.G.
