Ebben az álomban egyszerűen csak tavasz van, és az emberek teszik a dolgukat: kertet és családot ápolnak, óvodába viszik a gyereket reggel, és jóízűen beszélgetnek egy pohár sör mellett este a barátokkal.
Az álmomban nem hív fel anyósom a nálunk szentnek számító családi vacsoránál, hogy azonnali hatállyal a tévé elé parancsoljon bennünket. Hiszen épp hőn szeretett politikusa hirdeti az igét, akinek valóságos messiásként csügg a szavain. Mintha tőle várná vélt és valós problémáinak megoldását.
Ez az álom nem a politikai veszekedésekbe fulladt családi ebédek helye, ahol 2-3 táborra szakadunk, és nem halljuk egymás szavát.
Itt nem kell végigfülelnem a vékonyfalú fürdőszobámban, ahogy az egyébként birkatürelmű szomszédunk oroszlánbőgéssel adja elő aktuálpolitikai véleményét.
Ő az, aki minden választáskor kibújik a barlangjából, és hihetetlen vehemenciával veti bele magát a kopogtatócédulák gyűjtésébe. Ilyenkor érzi igazán személye fontosságát.
Nem töltik belém nagy tölcsérrel, hogy ami történik, az valóban értem, értünk történik; mert az én álmomban a politikusok nem játszadoznak a szavakkal, mint kártyalapokkal. Igen, ez az álom nem szereti a pókerjátékosokat és pókerarcokat.
Nem kell végighallgatnom, ahogy gyalázkodó emberek ordítanak végig egy temetést vagy nemzeti ünnepet. Nemzeti érzésből.
Álmomban olyan az én városom, hogy sehonnan sem vigyorognak rám a magasból politikusok képei, szájukban az egyedüli üdvözítőnek kikiáltott paradicsomi jövő szlogenjeivel.
Olyan fantáziám van, amiben nem rántják be az ígérgetések szóörvényébe az egyébként soha meg nem szólítottakat: a legszegényebbeket, a fogyatékkal és remény nélkül élőket. Akikről aztán persze rendre elfelejtkeznek.
Álmomban tavasz van, cseresznyevirág illata száll
