Soha nem értettem meg, hogy ha egy idős ember az elmagányosodásra panaszkodott.

Hiszen annyi mindent lehet csinálni nyugdíjasként - pénzért és szeretetből, barátságból.

Amikor elérkezett a nyugdíjazásom ideje, én azonnal nyugdíjba mentem - pedig szerettem dolgozni -, úgy gondoltam, legtöbb, amit a lányomnak adhatok, az, hogy segítek neki a gyerekek nevelésében.

Nem kellett napközibe járniuk, mert én minden délben elhoztam őket az iskolából, együtt ebédeltünk, utána nyelvórára, számítógépes tanfolyamra, sportolni vittem őket. Nálam tanultak. Tanítottam őket olvasni, szöveget értelmezni, azokat a szavakat kikeresni az értelmező szótárból, amit nem értettek.

 Tanítottam őket számolni, sok-sok alma bánta a törtek megértését. Tanultak sámlin állva a mosogató fölött gyufát gyújtani, vizet tölteni egyik pohárból a másikba. Tanultak kulturáltan enni, rendszeresen kezet mosni, fogat mosni stb.

Elkísértem őket iskolai kirándulásokra, múzeumokba, sétáltunk a budai várban, és megcsodáltuk a régi kapukat, kilincseket, ablakokat, az állatkertben megbeszéltük a rendszerezés problémáit, a Margit-szigeten a virágok bibéit és porzóit vizsgáltuk...

Sokkal testre szabottabb volt a programjuk volt, mégis sokkal több idejük maradt a tanulásra és a játékra. Több idejük maradt azokkal a dolgokkal foglalkozni, ami őket érdekelte.

Hozzám meghívhatták a barátaikat, mindig jutott egy-egy szendvics a látogatóknak is, zenét hallgattak, filmet néztek, beszélgettek - nem az utca nevelte őket. Ezek a gyerekek a mai napig is rám köszönnek, telefonálnak, viccelődök velük, hogy majd meghívnak egy kávéra, ha lesz keresetük.

Nem tartom jó kifogásnak, hogy messze laknak tőlünk az unokák, ezért lehet velük együtt tölteni a nyarat, az iskolai szüneteket - nekem például- van olyan ismerősöm, aki a szomszéd gyerekeket "örökbe" fogadta, és ő lett a tiszteletbeli nagymama.

 Sokfélék vagyunk, van, aki szívességből segít, van, aki egy kis pénzt is keres a sétáltatással, egy kis gyermekőrzéssel, hogy a fiatal szülők egy kis szabad időhöz juthassanak.

Nekem már felnőttek az unokáim. Évek múltán már ők tanítanak, így megtanítottak számítógépen dolgozni, e-mailt küldeni, és az internetet használni. Ha bármiben a segítségükre szorulok, ők jönnek és segítenek.

Nem vagyok magányos, a társaságuktól fiatal vagyok!

És ezentúl, én is írok Önöknek:

Üdvözlettel:

Viki Nagyi