"Szeretek nyilvánosan meghalni,
Nyakig merülve mindenféle mocsokba.
Szeretem az alkalmi orgazmust
És a székletemtől dagadó vécécsészét."
(Jegor Letov: Nekrofília, 1987)
A nekrofíliát a köznyelv legtöbbször szexuális perverzióval, halottak iránt érzett szexuális vággyal azonosítja, holott a szó jelentése jóval árnyaltabb ennél.
A nekrofília, vagyis a "halál szeretete" a pusztuló, romló, holt dolgok iránt érzett vonzalom. Erich Fromm, a neves szociológus és pszichológus szerint nekrofil személyiségű emberek azok, akik állandóan a a halálról beszélnek, szeretnek halottak közelében lenni, vonzódnak a nyers erőhöz; mindig a múltba, és sohasem előre tekintenek.
Nem meglepő, hogy Fromm a történelem legtisztábban nekrofil személyiségének Hitlert tartja. Őt a sorban rögtön Eichmann és Sztálin követi, de a nekrofilok közé sorolja a híres pszichoanalitikus Jungot is, aki egy álmában tudattalanul tanítóját (későbbi ellenfelét) Freudot is megölte...
Nekrofil és biofil (biofília: az "élet szeretete) vonásokkal egyaránt rendelkezünk, de ezek mindig egymással keveredve, egy skála mentén elhelyezkedve mutatkoznak meg.
Tisztán nekrofil személyiségű emberekbe tehát sohasem botolhatunk az utcán, ám az az anya, aki állandóan csak gyermekei betegségeivel, sikertelenségeivel van elfoglalva, vagy az egymás közt örökösen a halálról beszélő idős emberek szintén a nekrofília sajátosságait hordozzák.
Ma a nekrofília mintha egyfajta divatot is jelentene - számos filmben, zenében találkozhatunk a halál, a holttestek pozitív ábrázolásával. De nekrofil személyiségnek tekinthetjük-e a sok tejszín bőrű, feketébe öltözött, csapatostul a temetőkben lófráló fiatalt?
A halál gondolata nekik is - akárcsak sok művésznek - valamiféle furcsa misztériumot, bizarr szépséget jelent. Nincs miért aggódnunk, amíg képesek nagyokat nevetni, táncolni és szerelmesnek lenni - az "élet szeretete" végső soron szinte mindig, mindenki számára vonzóbb, mint a pusztulás.
