Évtizedek óta járom a világot, mint idegenvezető, számomra az utazás egyik legélvezetesebb része, amikor helyi emberekkel, szokásaikkal, konyhájukkal, életmódjukkal ismerkedhetem meg. Sokan tartanak az ismeretlentől, félnek attól, hogy nem tudják megértetni magukat másokkal, mert nem beszélnek közös nyelvet velük. A személyes tapasztalaton az, ha nem is értjük az adott ország nyelvét, gesztusokkal, egy mosollyal rengeteg mindent el tudunk érni. Az emberek a világ minden táján alapvetően kedvesek, vendégszeretőek, érdeklődőek és szeretnék megismertetni, megszerettetni országukat az arra járó idegenekkel. Sokszor láttam, hogy a helyiek milyen segítőkészek a bajba jutott külföldivel, mennyi apró figyelmességgel kedveskednek a turistának.
Indiai tündérmesék
India már az első látogatásom alkalmával azonnal meghódította a szívemet. Úgy éreztem, hazaérkeztem, mintha előző életemben itt éltem volna. Minden elvarázsolt: az őrületes forgalom az utakon, az elefántok, a tevék, a tehenek, ahogy időnként felbukkannak az autók között. Máskor lovas szekerek, triciklik „száguldoznak” az utakon. Tömeg hömpölyög az utcákon, a boltok elé kitett portékákra mindenhol lehet, sőt kötelező alkudni. Az utcákon elképesztő hangzavar uralkodik, mert Indiában az a mondás járja, az autóvezetéshez három dolog szükséges: jó duda, jó fék és jó szerencse. Az indiaiak végtelenül vendégszeretőek és mindent odaadnának a látogatónak, hogy örömet szerezzenek neki. Nem szabad valamit megdicsérni, mert azonnal odaadják neked ajándékba.
Egyik alkalommal Váránasziba érkeztünk, amit régen Benáresznek hívtak és a hinduk szent városa a Gangesz folyó partján. Minden hindunak életében legalább egyszer el kell ide zarándokolnia és meg kell merítkeznie a szent vízben. Ez az a hely, ahol a végtisztességet kapják, itt égetik el a halottakat és szórják hamvaikat a folyóba. India minden részéből érkeznek a szivárvány színeiben pompázó szárit viselő hölgyek és turbános punjabiba öltözött férfiak, akik sárga bársonyvirágból készült füzérek közt válogatnak az árusoknál, majd az egyik hindu szent oltárra helyezik, vagy a folyóba dobják őket.
Szállodánkban éppen egy esküvőre készülődtek. A menyasszony tetőtől talpig pirosba öltözve, ékszerekkel gazdagon feldíszítve várta a vőlegényt a szertartás helyén, a szálloda parkjában. Hangos zenére lettünk figyelmesek: dobszó és fúvósok fülsiketítő hangja közeledett. Majd feltűnt a vőlegény fehér lovon. Előtte és mögötte ünneplőbe öltözött násznép hangos kurjongatások közepette kísérte a jövendő férjet. Mi persze nagyon élveztük a különleges eseményt, fényképeztük a felvonulást. Összeismerkedtünk a rokonokkal, akik néhányunkat meghívtak a szertartásra, sőt a vacsorán a főasztalra ültettek minket. Ez is csak Indiában történhetett meg.
Szintén Indiában, Rádzsasztán tartomány egyik gyöngyszemében, Udaipur városban egy gyönyörű szállodában szálltunk meg. A radzsasztáni forró nyári klíma miatt, a maharadzsák, (ebben a városban maharánának nevezik őket) tavakat építettek és az egyik közepére egy nyári palotát. Olyan, mintha egy mesevilágba csöppenne az ember. Minden csupa csipke, az épületek fehérre meszelt falakkal, színes üveg ablakokkal, kis tornyokkal ejtik rabul az ide látogatót. A szálloda lakosztályaiban aranyozott hinták hímzett párnákkal várják a vendégeket, mindenhol pazar színek, szemet gyönyörködtető mintás textíliák.
Egyik délután éppen koktélpartira készülődtem a szobámban és próbáltam a hét méter hosszú szárimat egyedül magam köré tekerni, amikor kopogtattak az ajtón. A küszöbön a szobaszervíz főnöke állt, mellette a szobámat rendbe tevő fiatalember. Elnézést kértek a zavarásért, szerettek volna valamit adni nekem.
A fiatalember elővett egy párnahuzatot, amit a kezével készített és ráhímezte a nevemet. Észrevette, hogy saját párnát használok a szállodában, de nincs saját huzatom, ezért varrt egyet. Azt hittem, elsírom magam a meghatottságtól. Ez India!
Iráni életképek
Egy másik, igen kedves eset Iránban történt, amikor Iszfahánban jártam. Különleges kiváltság turistaként Iránba eljutni, megcsodálni az ország építészetét, a gyönyörű kék csempés mecseteket, a festményekkel díszített légies nyári palotát, a Chehel sotount.
A palota a nevét húsz hatalmas fa oszlopáról kapta, amelyek az épület előtt található medence vizében tükröződnek vissza. Felkészítettek minket arra, hogy az odautazóknak szigorúan figyelembe kell venni a helyi szokásokat: a nőknek hosszú ujjú, térdet eltakaró ruhát, hajat elfedő kendőt kell hordaniuk. Nagyon meglepődtem, hogy ehhez képest a helyi, fiatal lányok színes, mintás kendője látványosan hátra csúszott dús fekete hajukon, szűk farmert hordtak feszes tunikával és folyamatosan nyomkodták a mobil telefonjukat. Úgy látszik, az öltözködési szabályok a helyiek között csak az idősebbekre, vagy a konzervatívabb hölgyekre vonatkoznak. Ők hosszú kabátot vettek fel a ruhájuk fölé és a hajukat teljesen elfedte a szorosan megkötött kendőjük.
Az első reggelen egy parkon sétáltunk keresztül. Iránban nagy hagyománya van a kertművészetnek, hiszen a sivatagos éghajlatban ez jelenti az életet. A paloták, mecsetek köré mindenütt csodás parkokat építettek.
Egyszer csak zeneszót hallottunk és megláttuk, hogy a távolban idősebb férfiak énekelnek és táncolnak. Mások a földön ücsörögtek és élvezték a reggeli napfényt. Odamentünk hozzájuk, megkérdeztük, megörökíthetjük-e őket. Nemcsak megengedték, hogy fotózzunk, de bevettek minket a táncba is. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, az élmény beragyogta az egész napunkat.
Este elmentünk a Mejdán Sah térre, a világ talán legnagyobb terére fényképezkedni. Esténként, amikor már nincs olyan meleg, családok, barátok piknikeznek itt a füvön, az ősi, kék-fehér csempével díszített, meseszép mecsetek és a Nagy bazár tövében. Férfiak és nők uzsonnás kosarakat hoznak magukkal mindenféle finomsággal és teával. Iránban a teázás olyan, mint nálunk a kávézás. Bárhová megy az ember vendégségbe, boltba, pici üvegpohárból jó erős fekete teával kínálják.
Miközben fényképeztünk, egyszer csak ott termett előttünk egy nagyszemű, hosszú hajú kislány és tálcán teát kínált kerek, hártyaszerű égetett cukor lapocskákkal. Megpróbáltunk szóba elegyedni vele, de sajnos nem tudott angolul, mi meg nem beszéltük a perzsa nyelvet. Így maradt a mosoly, mint kommunikáció és egy szép emlék, ahogy együtt teáztunk a kislánnyal és kedves családjával.
Élet a jurtákban, Mongóliában
Mongóliában is nagy hagyománya van a vendéglátásnak. Első alkalommal vonattal érkeztem ebbe az országba és azonnal otthonosan éreztem magam, amikor a vonatunk a lankásan hullámzó, alacsony hegyvidékre ért. Magával ragadott a táj, őseink jutottak az eszembe, amint apró, mokány lovaikon elindulnak Nyugat felé. Mongóliában már az egészen kis gyerekek is bravúrosan ülik meg ezeket a kistermetű lovakat, aminek mi is szemtanúi voltunk az Ulánbátorhoz közeli sztyeppén.
Ezen a területen több család él hagyományos jurtákban, körülöttük lovak, kecskék legelésznek, kutyák terelgetik őket.
Amikor az állatoknak elfogy az élelem, a férfiak se perc alatt szétszedik a jurtát, felpakolják egy teherautóra, és indulnak is az egész pereputtyukkal tovább a következő legelőre.
Nincs sok bútoruk, egy-két ágy, egy nagy láda, egy asztal, kumisztartó bőrtömlő a jurták berendezése; középen pedig ott található a kályha főzésre, fűtésre. Ritkán jön hozzájuk vendég, ezért nagy készülődés előzi meg fogadásukat. Szárított édes-savanyú túrót tesznek jó nagy halomba a tányérokra, előveszik a csészéket a kumisznak, cukorkákat és száraz süteményt készítenek az asztalra. Néhány utasommal beléptünk az egyik jurtába és tekintetünk azonnal egy hatalmas darab, szürkés fehér csíkos, furcsa kinézetű, hideg húsra vetődött. Azt hittem elájulok, tudtam, ezt nekünk készítették ide, mindenképpen ennünk kell belőle. Fel kell áldoznom magam, gondoltam, az amerikai konyha ízeihez szokott utasaim biztos, hogy nem kóstolják meg ezt a helyi csemegét. Megvágták a húst és nagy tisztelettel megkínáltak minket. Hősiesen kivettem egy szeletet. Láss csodát, a hús igen finom, omlós volt, igazi kulináris különlegesség. Ebből az élményből is azt a következtetést vontam le, amit oly sokszor az utazásaim során: soha nem szabad előre ítélkezni.
