Az első utam alkalmával a lhaszai reptérre érkeztünk, ami 3600 méter magasan fekszik. Ahogy kiszálltunk a repülőből, rögtön éreztük az oxigén hiányát, szinte mellbevágott minket a ritkás levegő. Nem értettük miért nem tudtunk a megszokott ütemben sétálni, szuszogtunk és csak kapkodtuk a levegőt. A repülőtér nem a fővárosban található, hanem 45 kilométerre tőle. Abban az időben, ez azt jelentette, hogy elhanyagolt országúton körülbelül két óra hosszat kellett utaznunk amíg megérkeztünk a szállásunkra. Az út egy gyönyörű, bővizű folyó mentén kanyargott, kristálytiszta vize visszatükrözte a kék eget. Körülöttünk kopár hegycsúcsok törtek fel az égbe. Időnként kis falvakon hajtottunk keresztül.
Egyszer megálltunk az egyik faluban kinyújtóztatni a minibuszban elgémberedett tagjainkat, sétáltunk egyet, és közelebbről megnéztük egy házat. A falusi ház hármas beosztású volt, a legalsó szint az állatoké volt, fölöttük az emberek éltek és ő fölöttük, a lapos tetőn, füstölők és imazászlók köszöntötték az isteneket. A ház mögött pár jak legelészett. Hosszú sötétbarna szőrükkel, hosszú farkukkal olyanok voltak, mintha az őskorból maradtak volna itt. A tibetiek a jak minden porcikáját felhasználják: a tejét, a húsát, a bőrét, a szőrét, de még a csontjait is.
Útközben megálltunk egy élő sziklából kifaragott, festett Buddha szobornál. Gyönyörű volt, ahogy a szobor képe egy kis tavacskában visszatükröződött. Körülötte és korábban útközben sokfelé kicsi, fehér létrarajzokat láttunk a sziklákra felfestve. Ezek viszik a hívők imáit az égbe. A távolban, egy szinte elérhetetlen sziklaormon imazászlók lobogtak a szélben. Az élő hit jelenlétével találkoztunk mindenütt.
Ahogy közeledtünk Lhászához, az úton egyre több zarándokkal találkoztunk, akik távoli vidékekről, gyalog érkeztek. Minden lépésnél a földre borulva, szinte hason csúszva tették meg az akár sok száz kilométert, mire elérték a célt. Minden tibetinek életében egyszer legalább el kell zarándokolnia a legszentebb templomhoz, a Jokhanghoz.
Lhásza és a puritán vendégfogadás
Végre valahára megérkeztünk a fővárosba, előre tudtuk, hogy nem egy luxus hotelben fogunk megszállni. Mert, hogy olyan akkoriban még nem létezett ezen a vidéken. De arra nem számítottunk, ami ránk várt. Óriási jéghideg előcsarnokba léptünk be, ami kongott az ürességtől. Rajtunk kívül senki sem tartózkodott ebben az elhagyatott szállodában. A szobák ugyanilyen hidegek voltak, kőkemény ágyakkal, de legalább volt tiszta ágynemű, működött a fürdőszoba és éjszakára már egész meleg is lett. Egyetlen kis éttermet fűtöttek, ide menekült mindenki. Kilencvenketten voltunk a csoportban, nem fértünk el az étteremben, ezért még a folyosón is fel kellett állítani asztalokat. A konyha nehezen győzte a kiszolgálást. Vacsora után a szobánkban lepihenve gyűjtöttünk erőt a másnapi városnézéshez, többen magashegyi rosszulléttel küzdöttek.
Lépcsők, kaptatók, zarándokok tömege
Másnap meglátogattuk a Potala palotát. Ez az épület volt a dalai lámák téli rezidenciája, irodája és temetkezési helye, addig amíg a 14. dalai láma 1959-ben el nem hagyta az országot.Azóta Indiában, Dharamsalában él. Egy nagy kaptatón és rengeteg lépcsőn kellett felmásznunk, hogy eljussunk az épület bejáratához.
Ahogy beléptünk a kapun, ismét egy igen meredek és keskeny lépcsősor tornyosult előttünk. Körülöttünk rengeteg zarándok tolakodott, hogy minél előbb bejussanak a palotába és körbejárják az összes kápolnát. Áldozati ajándékként folyékony jakvajat töltögettek a termoszukból a gyertyatartókba. Utasaimmal megküzdöttünk a tömeggel, ugyanakkor feledhetetlen élmény volt látni a távoli vidékekről érkezett embereket, a szebbnél szebb ékszereket, türkiz, korall, ezüst hajdíszeket, fülbevalókat, jakbőrből készült hímzett irhabundákat. Egész családok jöttek pirospozsgás arcú gyerekekkel, a nagyszülőket támogatva mászták meg a sok emeletet és közben imamalmukat pörgetve végig mormogták: „Om mani padme hum” azaz „Éljen a lótuszban lévő drágakő!” Akkor még sokkal több terem volt nyitva a nagyközönség előtt, mint manapság. Megnéztük a Fehér Palotában a dalai lámák lakosztályát, ahol még ott vannak az eredeti bútorok. A Vörös Palotában az elhunyt dalai lámák hatalmas, díszes, arannyal, drágakövekkel borított sztupáit, síremlékeit is megcsodáltuk. Ezekben a kápolnákban hatalmas rézedényekben lobogtak a gyertyák, ide öntögették a folyékony jakvajat a hívők. Úgy éreztük magunkat, mintha egy ősi szertartás részesei lennénk.
Nem igazán értettük, hogy miért másznak be az emberek a lábakon álló szekrények alá, amelyekben a szutrák, a szent szövegek gyűjteményét tárolták. Később kiderült, hisznek abban, hogyha a fejük hozzáér a polchoz, akkor áldást kapnak a szent könyvekből. Annyi szépségben, megható történetben volt részünk a látogatás során, amit alig tudtunk befogadni és hosszú ideig tartott feldolgozni.
Csokang templom és előtte a piac
Lhásza városa a régi mondák szerint eredetileg mandalaalakú volt, ma is így kell körbe sétálni az óra járásával megegyező irányban, míg végül az ember a központhoz, a Jokhang, vagy magyar írás szerint Csokang templomhoz ér. Ez a legősibb templom, a 7. században épült. Többszáz éves kápolnáit színes falfestmények díszítik. A templom előtti téren két hatalmas füstölő ontja magából a zarándokok által beledobott gyógyfüvek illatát. Körülötte özönlik a tömeg, nagy a hangzavar, hiszen itt van a Borkhar piac. Többezer ember járja az utcákat imamalommal a kézben, mások hosszasan alkudoznak.
Alkudni kötelező és a tibetiek nagyon jó kereskedők. Ha mi már elégedettek vagyunk a végső árral, biztosak lehetünk abban, hogy még így is ők járnak jól. A hajdíszektől, a szantálfából vagy féldrágakövekből készült imaláncokon át az antik, nyakban hordozható kis oltárokig mindent lehet kapni. Mi is körbejártuk a piacot, figyeltük az embereket és élveztük az alkudozást.
Tibeti kalandjaim folytatását a következő cikkemben olvashatod.
Földváry Eszter más cikkeit itt olvashatod:
