A Takla-Makán sivatag rejtett kincsei

Tészták csípős szósszal, sült húsok nyárson, zöldségek garmadával, levesek, mind ínycsiklandozó illatokat árasztva – ezek voltak a menüsoron. És ha még éhesek maradtunk volna, akkor kérhettünk volna rizst az ételsor végére. A kínai ember tudniillik, ha elmegy egy jót enni, nem eszik rizst a fogásokhoz. Azt csak a végén szolgálják fel, hiszen az a hétköznapi étel, nem azzal kell ilyenkor megtölteni a hasunkat. Aztán mikor már eleget kóstolgattunk, végignéztük az éjszakai piacot. Ez volt aztán a nagy élmény. Mindent lehetett itt kapni, a vacakságoktól az értékes faragott jáde kőig. Alkudni pedig kötelező volt. A piacnak nem lehetett a végét látni és mindenütt hömpölygött a nép. Ez az este volt az egyik legnagyobb élményem, egy kicsit belekóstolhattam a helyi életbe.

Irány a sivatag!
Egy másik fő látványosság a környéken a Minghsa-shan, azaz a Csengő homokhegy. Nevét a szélben lefelé pergő homok hangjáról kapta. Amúgy ez a vidék már a Takla-Makán része, ami a világ egyik legnagyobb homoksivataga. A legenda szerint ez egy elvarázsolt hely, mert a homok, amit nappal letaposnak, másnap reggelre visszakerül oda, ahol volt és a hegy formája soha nem változik. Váratlan látvány tárult a szemünk elé: a sárga homokdűnék között megláttunk egy zöldellő oázist, közepén egy pagodával.

Előtte egy félhold alakú kis tavacska csillogott.
A homokdűnére fel lehetett mászni, ha valaki a hőségben képes a mély és forró homokban meredeken fölfelé kaptatni. Talpunk alól állandóan kicsúszott a talaj, bokáig süllyedtünk a finom homokban. Mellettünk viszont szánkón ülve suhantak lefelé azok a szerencsések, akik már feljutottak és még szánkót is vittek fel magukkal. Lent a tó partján színes kis kordék álltak, mellettük tevék pihentek, szunyókálva várták a turistákat. Mi is körbekocsikáztuk a környéket, mielőtt búcsút mondtunk ennek a különleges vidéknek.