Fotókba zárt harmóniák – Papp László @FALÓ

Milyen úti célok vannak még a bakancslistádon?

Voltam már, de mindenképp vissza akarok menni Izlandra, talán most ősszel sikerül. Aztán ott van Új-Zéland, ahol még nem jártam, nagyon messze van, de erősen vonzó, amit tudok, sejtek róla. A sarkvidékek is hívnak; az Északi-sark, amíg van jégtakarója, mert az sajnos nem sokáig lesz már, és persze az Antarktisz. Nem is ország-, vagy kontinensfüggő ez a vonzalom igazából. Magyarországon is vannak szép helyek, a járvány miatt mostanában itthon is sokat fotóztam, de vonz az egzotikum. Szükségem van rá, hogy felüljek egy repülőre és elmenjek messzire, kiszakadjak a hétköznapokból. Amit nem akarok már… nagyvárosokba menni. Egyre jobban távolodom a zajos tömegtől, bármennyire is érdekes fotós téma tud lenni.

Hol lehet látni a munkáidat? A közösségi oldaladon nagyon szolidan csepegteted a képeidet. Kiállításodról nem tudok. A képalkotásnak, végül is nem az a célja, hogy megmutasd?

Nekem inkább az a kérdés, hogyan mutatom meg. A Facebookon az ismerőseim és néhányszáz követőm látja a képeimet. Ők persze kedvesek, mindig pozitív visszajelzést adnak, de a like-ok számát nem szabad nagyon komolyan venni, az inkább a személyes szimpátiáról, ismertségről szól. Olyan sokan fotóznak manapság, annyi kép van a közösségi oldalakon, hogy már be sem tudod fogadni. Ezek nagy többsége, hogy képzavarral éljek, „zaj”. Én pedig életem nagy részében a zaj ellen dolgoztam, ez a fotós életemben is működik.

Van egy fotós honlapom, amin látható néhány képem. De örök kérdés bennem, hogy mi a kifutása a fotózásnak. Zenészként egyértelmű volt az út, betanultunk egy előadást, fölálltunk a színpadra, letoltuk, a közönség pedig tapsolt, vagy nem. A fotózásnál ez nagyon hiányzik. Itt a kiállítások jelentik a csúcs megjelenési felületet, kiraknak egy galéria falára 20-30 képet, amit az alkotó ismerősei kedvességből megnéznek, más nem nagyon. Ilyen kiállításból Budapesten párhuzamosan van 20-30, nagy részük teljesen néptelen. Az emberek nem mennek be az utcáról egy ismeretlen fotós képeit megnézni. Inkább abban gondolkodom, hogy szerkesztett kisfilmeket, prezentációkat csinálnék a képeimből és ezeket olyan környezetben mutatnám be, ahol további infókat, ingereket, például hangeffekteket adnék a képekhez, egyértelműbbé, vagy esetleg elvontabbá téve a történetüket. Nem véletlen, hogy a zenei koncerteken is nagy hangsúlyt kap a látvány.

Jól érzem, hogy a fejedben a hang és kép még mindig együtt van?

Persze, úgymond visszaélek a múltammal, mert továbbra is a hangokhoz értek igazán. Bár ilyen munkám egyre ritkábban van, az agyamnak ez a része most is aktív, még mindig a hangok uralják a gondolkodásomat, hangulatomat. Sokan csodálkoznak is, hogy miért nincs bennem konfliktus a hangzó és a képi világ között. Én meg azon csodálkozom, hogy ők miért csodálkoznak. Számomra ugyanarról szólnak: ütem, dinamika, színek, ezek a hangban és a képen ugyanúgy hatnak, csak az eszköz más. Most nem gitár van a kezemben, hanem fényképezőgép.

Ezt is olvasd el:

Festménnyé vált fotók
” Míg mások jógáznak, én fát gyalulok” – interjú Fábián Évi fotóssal