A bénító, gátló szorongásról

Az előző cikk fontos megállapítása az volt, hogy az úgynevezett külső kontroll attitűd olyan szorongást vált ki a személyben, amelynek hatására mintegy lebénul: egyszerűen képtelen megtenni az egyébként jól tudott dolgokat is.

            Az események hátterében a kompetencia-motívum korlátozása áll. Ennek lényege, hogy a kisgyerek hatékonynak akarja érezni magát a különböző kritikus helyzetekben. Végső soron az életben maradása szempontjából fontos, hogy kapjon enni, ha éhes, és jelzi ezt; ne kelljen félnie a sötétben; ne csípje a pelenka… A korábban kárhoztatott „rideg tartás” miatt azonban gyakran nem teljesülnek ezek a kívánságai, vágyai.

Ennek következtében a hivatkozott külső kontroll attitűd alakul ki a gyermekben. Így a következő kritikus helyzetben nemcsak attól tart, hogy megint nem kapja meg azt, amit kér, de ugyanazok a vegetatív tünetek jelentkeznek, mint a korábbi kudarc során: sírni kezd (már előre), felgyorsul a szívműködése és a légzése, szédül, verejtékezik, a stressz hatására romlik a gyomor-bél traktus vérellátása, leáll úgyszólván a még egyébként is gyengén működő immunrendszere…

A (sajnálatos) ismétlődések mintegy arra tanítják a gyereket, hogy kritikus-, később feladat-helyzetben kellemetlen, diszkomfort érzések lesznek rajta úrrá. Ez a bűvös kör rontja a teljesítményét, hiszen, ha csak a bilire kellene ráülni, illetve énekelni, verset mondani hívják a ritkán látott nagyszülők, vagy az óvodás-pajtások szülei jelenlétében – a gyerek képtelen a már jól begyakorolt vetkőzésre vagy az ismert szöveg szavalására, éneklésére, mert lekötik a korábban felsorolt vegetatív tünetek, melyekre nem lehet nem figyelni…

A spirál egyre  tágul: mind több és több ilyen kritikus-, illetve feladat-helyzet alakul ki körülötte, s ezekben is csak azt érzi, hogy gombóc van a torkában, sírós a hangja, melege van, pisilni kell, fáj a hasa…

A szakemberek debilizáló szorongásnak nevezték el ezt az állapotot.