A halál törvény, nem büntetés
Az élet ragyogó, akár egy drágakő, ám törékeny is, mint az ablaküveg, s amikor az eget egy kristállyal hasonlították össze, megrémültem, nehogy az úr darabokra törje a világunkat. Ám ne feledjük, ami törékeny, az nincs feltétlen halálra ítélve.
Egyes adatok szerint a halál küszöbéhez ért vagy a klinikai halálon átesett személyek mindösszesen tíz százaléka emlékszik rá világosan, mit tapasztalt.
Mikor is áll be a halál valójában?
Az életjelenségek klinikailag igazolható megszűnésekor?
Az agy felbomlása után?
Vagy abban a végzetes pillanatban, amikor a lélek kiszakad a testből, mint izzó a foglalatból? Csupán elvileg új elképzelések adhatnak választ ezekre a kérdésekre…
Egyes feltételezések szerint az embernek három teste van: az első – fizikailag kitapintható, anyagi; a második – a látens és éteri, a harmadik – lelki szubtancia. Mind a három reálisan létező, ám természetük eltérő. A halál pillanatában az ember megszabadul fizikai burkától, ám tovább él az éteri testben, s fokozatosan átköltözik az asztrál testbe, vagyis a túlvilági létbe.
Nos, ha fejet hajtunk az ember mint isten előtt, vajon tovább ál-e a test a halál után? Ez minden létező vallás és filozófia alapvető kérdése?
A lélek a test halála után megszemélyesített alakban létezik tovább? Ez a kérdések kérdése.
Nem sok örömöt lelünk abban az ígéretben, hogy egyéniségünk megmarad, de felolvad az energetikai-informatív mező végtelen tengerében.
Vajon a léleknyomat a későbbiekben hatással lehet-e önnön sorsának alakulására?
S végül a legfájdalmasabb kérdés:
Ha atomháború vagy másfajta katasztrófa következtében az egész emberiség elpusztul, eleven emberek közreműködése nélkül megőrződik-e a nooszféra, az Isten rajtunk kívül megmarad, vagy pusztulásunk egyúttal az egész világmindenség pusztulását jelenti?
Lehetséges-e az ember fizikai halhatatlansága?
A fizika szempontjából a halhatatlanság eléréséhez olyan rendszert kell létrehozni, mely a környezetnek nem ad több energiát, mint amennyit onnan kap. Lehetséges-e ilyenfajta dinamikus egyensúly? S mekkora információmennyiséggel kell bírnia ennek a csak saját magába bezárkózott, halhatatlan rendszernek? Egyenlőre minden tudományos és társadalmi-történelmi tapasztalatunk ódzkodik ez ellen, s azt sugallja, hogy minden önmagába zárkózott, fejlődésre képtelen rendszer, halálra van ítélve.
Hozzászólás zárolva.