„A kutyák tükröt tartanak elém”- Interjú Tornóczky Anitával

A kutya nemcsak az ember barátja, de egyfajta tükörként is szolgál, ami megmutatja, milyenek is vagyunk valójában. Tornóczky Anita nemcsak a saját bőrén tapasztalja mindezt, amikor hat kutyájával foglalatoskodik otthonában, de másokat is segít a tükörben megjelenő kép értelmezésében. Tanítja a felelősségteljes kutyatartást, védi és menti a kutyákat, segíti a gazdákat.

Ha valaki megkérdezi tőled, mi a foglalkozásod, mit válaszolsz?

Kutyaviselkedés terapeuta és habilitációs(terápiás) kutyakiképző. Ami annyiban nem fedi a valóságot, hogy nem vagyok képzett etológus, de van több, mint 10 év tapasztalatom, ösztönösen közelítek bizonyos problémákhoz és tanultam is hozzá iskolai keretek között itthon és külföldön. Így kialakult ki egy bizonyos látásmódom, ami szerintem nagyon hatékonyan alkalmazható. Az utóbbi években kezdtem humán pszichologiai könyveket is olvasni. Mert a gazdák problémáit látom viszont a kutyákban és sokszor a gazdának kell iránymutatás, a kutya jól “működik” , csak nem vele. Szerencsére egyre nagyobb az igény arra, hogy akinek problémája van a kutyájával szakembert keressen fel. Úgy látom, a kutyatartó társadalom kétpólusú, vannak, akik mindent megtesznek azért, hogy a kutya normális tagja legyen a családjuknak, s vannak olyan gazdák, akik azt az elvet vallják: a kutyának az udvaron a helye. Az ő esetükben a kutyák viselkedésproblémája nem látszódik, mert nem igen törődnek vele.

Gondolom már gyerekkorodban is vonzódtál az állatokhoz. Volt kutyád?

Velem született defekt az állatok iránti szenvedélyem. Édesapámnak nagyon jó energiája van az állatokkal, nagyon szereti őket. Munkája kapcsán járt olyan házakhoz, ahol klasszikus házőrző kutyák éltek, akik még a kertbe sem engedtek be senkit, csak az édesapámmal tettek kivételt. Valószínűleg tőle örököltem az állatok szeretetét. Gyerekkoromban nem volt kutya a családban, a szüleim életvitele, időbeosztása nem tette lehetővé, hogy felelősségteljesen vállalni tudtak volna egy háziállatot. Ötéves koromtól kezdve, minden évben írtam levelet a Jézuskának és egy kutyát és egy nagyobb fiútestvért kértem karácsonyra. Akkor nem értettem, miért nem kapom meg, de most már abszolút egyetértek a szüleim döntésével. Ők felfogták, hogy ha nekem kutyát adnak ajándékba, nekik kell majd sétáltatni, enni adni, megfelelően tanítani, az állatorvoshoz vinni. Mivel sokat dolgoztak, erre nem lett volna idejük.

Mikor lett meg az első kutyád?

20 éves koromban, az első adandó alkalommal egy véletlen folytán lett egy kutyám. Egy barátomhoz jártam lovagolni, aki rendőr volt és befogadott egy rendőrségnek tenyésztett kiskutyát. Ott nevelgette a tanyáján. Egy németjuhász kutya volt, akit az anyja nem fogadott el, az első másodpercben, amikor találkozott velem, úgy érezte, én vagyok az anyukája. Onnantól kezdve 15 évig velem élt.

A kutyák jó esetben előbb halnak meg, mint a gazdájuk. Nagyon tud fájni, amikor elmennek. Te hogyan élted meg az első kutyád halálát?

Nagyon erős kötődés tud kialakulni a kutya és a gazdája között 15 év alatt. Olyan, mintha az embernek 15 évig lenne egy 2-3 éves gyereke. De míg a gyerek idővel felnő, kevésbé igényli a szabályaidat, a jelenléted, a kutyáknál ez nem így van. Folyamatosan rád van utalva, az életed része. Én sajnos sok kutyámat temettem el, de Berta, így hívták, volt a nagybetűs Kutyám. Egyrészt azért, mert minden szempontból tökéletes kutya volt, másrészt mert az első kutyám volt és egy nagyon különleges viszony alakult ki köztünk. Jól nevelt, szociális kutya volt, de kedves csak velem volt. Az a klasszikus kutyahűség volt jellemző rá, amit a filmekben is láthatunk. Szakadó esőben ült a garázs tetején és nézte az utat, hogy mikor jövök már, pedig bemehetett volna a lakásba is. Volt egy társa is, akit tavaly vesztettem el, ő 19 évesen ment el. Ő egy szálkás tacskó és egy terrier keveréke volt, nagyon jó párost alkottak együtt. Rajtuk tanultam meg kutyázni. Elvesztésük nagyon fájt.