„A lényeg, hogy senki számára ne legyen kérdés, mit keresek a színpadon- interjú Rujder Viviennel”
Rujder Vivien még csak 27 éves, de már olyan szerepeket tudhat a háta mögött, mint az Átjáróház című film Ágnese vagy a Tóth János sorozat Szilvije. Filmes szerepei mellett a Katona József Színház társulatát erősíti. Ugyan előfordul, hogy a szerepek „felpróbálása” közben néha elveszti önmagát, ám szoros családi kötelékei megóvják a kilengésektől. A színésznővel a karanténról, mentális egészségről, színházról és a színpadon megvalósuló csodáról beszélgettük.
Hogy kerültél kapcsolatba a színpaddal? Mindig is színésznő szerettél volna lenni?
Először az általános iskolai tánctanárom, O. Cser Zita révén kerültem a színpad közelébe. Ő oktatta a modern táncot az iskolában, így amikor negyedikben odakerültem, nála kezdtem el táncot tanulni. Nem sokkal később a helyi kulturális központban működő amatőr színjátszócsoport tánckarában táncoltam, így kerültem a színpadra. Ezt követően volt egy-két lehetőségem szöveges és zenés szerepeket is kipróbálni, de nem szerettem volna színésznő lenni, sőt, nem is gondoltam rá sokáig. Egészen addig nem, amíg a sikertelen felvételim után a Győri Balettbe a nagynéném azt tanácsolta, hogy próbáljam meg a Színművészetit. Én pedig hallgattam rá.
Volt „B” terved arra az esetre, ha nem jön össze?
Igen, az anglisztika. Mai napig vágyom vissza Angliába. Nagyon érdekel a brit kultúra, a monarchia történelme. Mindenki utálja, mert esik az eső és borongós, én viszont, szeretem a hideget, az esőt, a havat. Sosem volt problémám az időjárással, szerintem Nagy-Britannia gyönyörű ország!
Milyen elképzelésekkel vágtál neki a Színművészeti egyetemnek? Mi az, ami ebből megvalósult, s mi az, ami teljesen másképp alakult?
Hallottam olyanokat, hogy csak „csókosokat” vesznek fel, illetve, mivel rengetegen jelentkeznek, nem is érdemes elmenni felvételizni. Beszélték azt is, hogy nagyon kemény iskola, ami egész testet és lelket kíván 0-24-ben, és hiába élsz Budapesten, semmit nem fogsz látni belőle. Utóbbi beigazolódott, hiszen négy évig nem jutottam tovább a Vas utca és Rákóczi út sarkánál.
Az első két állítás viszont nagyon hamar megdőlt. Egyik osztálytársam sem volt híres ember gyermeke, hozzátartozója és a többi osztályban sem voltak ilyenek. Szerintem, ha bárki bejutott az egyetemre úgy, hogy a felmenői művészek, az egyáltalán nem a családi kapcsolatai miatt volt, hanem mert a vérében volt a tehetség. Folyton a fülemben csengett, hogy a magas létszám miatt nem érdemes elmenni felvételizni, így ennek szellemében indultam neki, mondván: kicsi az esély arra, hogy pont engem vesznek fel. Épp emiatt viszont nagyon laza voltam és lehet, hogy ennek köszönhetően sikerült jól mindhárom kör, hiszen lényegében azt sem tudtam, hova megyek. Nem tudtam, kik ülnek velem szemben, nem volt bennem olyan, hogy „azta, most látom őt vagy őt – végre élőben”.
Hozzászólás zárolva.