A négy temperamentum

            A köztudatban a flegmatikus és a melankolikus minősítés vált gyakorivá, igaz első sorban tulajdonság-jelzőként („fapofa”, „pókerarcú”, illetve „búskomor”, „szomorú” jelentéssel).

            Az intro-extroverzióval kapcsolatban írtam, hogy C. G. Jung 2-2 típust „összevonva” a flegmatikust és a melankolikust nevezte el introvertáltnak, a kolerikus és a szangvinikus „elegyét” pedig extrovertáltnak. Következik ebből, hogy a görög temperamentumok is natív: veleszületett adottságnak tekintendők (csak a háttérben nem az általuk „osztályozó erejűnek” tartott  négy testnedv, hanem az idegrendszer veleszületett sajátossága húzódik meg).

            A 20. századi neuro-fiziológiai (ideg-élettani) kutatások arra utalnak, hogy néhányan nagyon „érzékeny” idegrendszerrel születnek. Hogy ez az adottságuk örökölt, vagy a méhen belüli fejlődés, illetve a születés ideje alatt keletkezett, nem állapítható meg egyértelműen.

A neonatológia (az orvostudománynak az újszülöttekkel foglalkozó ága) egyre több olyan tényező fontosságát igazolja, amely a felsorolt három bármely – vagy egy jól meghatározható – szakasz „felelősségére” utal (gondoljunk csak a koraszülöttekre vagy a bármilyen okból elhúzódó, komplikált szülésre).

Akármi is játszik ebben szerepet, tény, hogy néhány ember mintha „csupasz” idegekkel élne: szinte azonnal vagy legalábbis nagyon gyorsan és extrém intenzitással reagál a legkisebb külső vagy belső ingerre, ún. védőgátlás pedig nehezebben alakul ki nála, mint másnál. (A védőgátlás biztosítja, hogy ne legyünk teljesen kiszolgáltatottak ezeknek az ingereknek: amíg az egyikre nem reagálunk,  addig más „hívást” nem fogadunk.)

Nos, bár furcsán hangzik, az introvertáltak, tehát a flegmatikus és a melankolikus személyiségű emberek tartoznak ide: éppen  azért bújnak el a világ elől,  hordanak pókerarcot, preferálják az egyszemélyes vállalkozást, hogy védjék magukat az ingerözöntől (ahogy a fehér bőrű, szeplősödésre hajlamos emberek a legnagyobb melegben is felöltöznek a nap „ellen”).   

Ugyanígy az extrovertáltak (következésképpen a kolerikus és a szangvinikus temperamentumúak) azért keresik mások (akár a házi kedvenceik) társaságát, azért tévéznek, rádióznak „háttér gyanánt”, illetve énekelnek, fütyörésznek jobb híján, hogy ne nyomassza őket az a „süket” csend, és egyáltalán: történjen végre valami…