A nő és a karrier: „A munkalógia jelenség”
„Munkaológia.” Első olvasatra furcsa szóösszetétel. Hogyan válhat a munka mákonnyá, minden hiányosságunkért és megvalósulatlan vágyainkért kárpótlást nyújtó szerré? Sokan tették már fel ezt a kérdést. Elsőnek H. Freudenberger 1974-ben. Vizsgálták azóta szociológusok, pszichiáterek, pszichológusok. Egy biztos: elsősorban a magasan képzett diplomásokat fenyegeti a munkához való viszony fokozatos torzulása, melyet a szakirodalom „Munkaológia”, majd annak folyományaként fellépő Burnout szindrómának, magyarul kiégésnek nevez. Nagy kérdés, hogy megelőzhető-e és hogyan ez a személyiségtorzító folyamat.
A munka rabja állapot
Azt is fontos megemlíteni, hogy a felsőoktatás általános rendje alapján a fiatal felnőttek már arra „szocializálódnak”, hogy a szolgalmi és vizsgaidőszakok periódusosan váltják egymást. Megszokják, hogy laza időszak után intenzív munkafázis (tanulás, vizsga) következik.
A vizsgaidőszak alatt felborul a napi cirkadián ritmus (a napszakoknak megfelelő biológiai ritmus – erről már előzőekben írtunk). Felborul az étkezés és az alvás ritmusa. Szinte alig-alig esznek (nincs rá idő, sőt tele hassal nem is lehet tanulni). Szinte leszoknak az alvásról, ki kell használni minden percet, mert sürget az idő vizsgázni kell. A vizsga után sincs pihenés, mert 2-3 nap jut a következő vizsgáig, stb. stb. Társasági életről, szórakozásról aztán végképp nincs, mert nem is lehet szó. Sokan még a párkapcsolatot is „telefonon” tartják fenn, szerelmi életet sem élnek. Majd ha vége a vizsgaidőszaknak… bíztatják egymást. Ebben az életszakaszban még vigasz a téli és nyári pihenő igézete. Sokan fogadják meg, hogy a következő félévben másképpen lesz, de kevesen tartják be.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy a fiatal, pályakezdő számára nem újdonság, hogy úgy is lehet élni, ha nincs napi ritmus, beszűkülten csak a feladatra lehet és kell koncentrálni. A teljesítmény az „isten”, az élet mellékes.
Az, aki halad a „munkaológia” szindróma felé, egyre inkább vágyik az újabb és újabb kihívást jelentő feladatokra – mint az alkoholista az alkoholra -, mert sajátos teljesítménykényszer rabja. A munka számukra az egyetlen öröm, a munka számukra az egyetlen pihenés. A munka, a munkahely válik egyetlen életterükké. Ennek hiányában „légszomj” gyötri őket, irritált nyugtalanságot élnek át. Sok esetben aludni sem tudnak, felriadnak, korán ébrednek és munkakihívásukon, annak megoldásán „törik a fejüket”. Szinte csak a munkából fakadó feszültségeket képesek elviselni, mert annak megoldásában hatékonynak és kompetensnek érzik magukat. Ráadásul, ha az ilyen potenciálisan „beteg” egyre magasabb vezető státust ér el – és könnyen eléri, mert szívvel-lélekkel a teljesítménykényszer alá rendelte már magát – saját „betegségét” hajlamos mások (alárendeltjei) számára követelménnyé emelni.
Hozzászólás zárolva.