A represszor és a szenzitizátor személyiség

Ő az, akiről már mindenki tudja, hogy csalják – csak ő nem. Őt lehet átverni, becsapni, kihasználni a munkában, a társadalmi, a kulturális és a politikai életben, mert nyilvánvaló, hogy a szerető férjnek/hűséges feleségnek érzelmileg veszélyes szembesülni azzal, hogy párja hűtlenkedik… és így folytathatnám tovább a példálózást.

S most nézzük az érem másik oldalát: ugyanez a represszor nagyon hamar, szinte az észlelési küszöb alatt képes észrevenni azt, ami – megint a kulcs-szó következik – érzelmileg – pozitív, bíztató, kellemes: és szinte habzsolja a jót. (Ebből a szempontból tehát egyértelműen szenzitizált a mi emberünk: nagyon-nagyon érzékeny az érzelmileg kellemes stb. inger iránt. Gondolhatnánk ezt, ha egyszerűen csak lefordítjuk a represszor szót?)

Persze mindez önmagára nézve is így működik: nemcsak másokkal szemben tűnik megengedhetetlenül nagyvonalúnak (mi már tudjuk, hogy szinte vaknak), de saját hibáit, fogyatékosságait, sőt bűneit sem veszi észre – annál inkább a jó tulajdonságait.

Ettől persze jó a közérzete, pozitív az én-képe, jókat alszik és eszik – nem is sovány! -, él, mint Marci hevesen…

Ha férfi, akkor „korpulens” (testes) vagy „mackós”, de mindenféleképpen hedonista, gourmand (az élvezeteknek élő ínyenc), alkalmi külső kapcsolatokkal.

Ha nő, akkor „töltött galamb” vagy szegény embernek való („akármerről fúj is a szél, /ha/ melléfekszem, engem nem ér”), esetleg „derekasan teltkarcsú”, akinek „belülről sugárzik a szépsége”; de ettől még zavartalanul félrelép, ha úgy hozza az élet. És gyakran úgy hozza – de hát attól még senki és semmi nem rövidül meg…

És így megy ez mindaddig, amíg súlyos balesetet nem okoz, vagy nem kényszerül végre szembesülni azzal, hogy a munkahelyén rendre átverik, barátja/barátnője elárulja, a férje/felesége a fél várossal csalja, ő maga meg egy nímand, egy felfújt lufi. Ekkor aztán Isten legyen irgalmas a környezetéhez, mert ún. acting-out (indulati lereagálás) várható, az emberölésig és/vagy az öngyilkosságig bezárólag.