A represszor és a szenzitizátor személyiség

Nem is érti a környezete, hogy ez a kedves, joviális, családszerető ember hogy tudta ilyen brutálisan megölni imádott urát/nejét, két kis gyerekét meg még önmagát is.

Hogy kezdődött mindez?

Nos, most viszonylag jó híreket mondhatok: nem öröklött baj, nem az anyaméhben ért trauma a felelős, hanem tanult attitűdről van szó, amely tehát módosítható, megszüntethető, természetesen idő- és költségigényes terápia során.

Kezdődni pedig úgy kezdődött, hogy a szülők/nevelők/felügyelők az ún. majom-szeretettel csüngtek a gyereken (mert 2 és 5 éves /!/ kor között alakul ki ez az attitűd is): nem követeltek, nem szabtak határokat, korlátokat, hanem csak jutalmaztak-dédelgettek-ajnároztak – a gyerek így arra lett nagyon érzékeny, hogy az érzelmileg pozitív, bíztató, kellemes stb. ingereket várja, kutassa, újabb jutalmak reményében. Az ilyen gyereket tudják könnyen megverni, később kirabolni társai, megrontani a cukros-bácsik és/vagy a kékharisnya nagynénik (mert ez is van!), mivel egyszerűen nem hiszi, hogy most nem jutalom, örömködés következik, s mire felfogja, hogy mi történt, addig gyakran helyrehozhatatlan események következnek be.

És az ilyen gyereket éri ún. saját-hibás baleset, mert nincs veszélyérzete, márpedig a veszély tudata erre épül(ne). Sőt a már ismert, tudott veszélyt is nehezen észleli, azonosítja, ismeri fel, hiszen a norma-követő magatartás érzelmileg negatív, kellemetlen ingerré válhat a számára (lassításra, megállásra, körültekintésre kényszerítve).

De az ilyen gyerek válhat könnyen öntörvényűvé (az örömkeresés miatt) – ám túlzottan toleránssá is, hisz, mint mondtam, könnyen megbocsátja másnak és magának is a norma-sértéseket.

Ugyanakkor – ha más hatások is ezt erősítik – „stréberré” is válhat, mert fokozott igénye van (épp a jutalmat várva) a szabályoknak, elvárásoknak való megfelelésre.

 Azt kérem tehát (leendő) szülőtársaimtól, hogy a szeretet, elismerés, bizalom mellett közvetítsenek normákat, határokat, korlátokat is.