A szakítás választása nehezebb?
„Ha varrsz, sem varrhatod meg közös takarónkat, ha már szétesett.” (József Attila) A szándékkettősség mögött egy döntés halogatása fészkelődik. A régi szálak, remények még a lélek mélyén ott feszülnek, csak az aktuális jelenben alig-alig kivitelezőnek, zátonyra futnak.Hiába a megbeszélés, a fogadkozás, akár önmagunknak, akár egymásnak.
A szándékkettősség: "a maradj is, ha megváltozol", "a nem ezt ígérted", "a miért vagy ilyen…", "ha ilyen vagy kihozod belőlem, azt is, amit nem akarok…" érzelmi hullámzások egyre inkább sodorják az örvénybe került kapcsolatot.
Lassan-lassan, mind a ketten tehetetlenül vergődnek önmaguk "ügyetlensége" miatt "kitermelt" megzavart kapcsolatban.
A szakítás választása éppoly nehéz, mint a tényleges – fogadkozáson túli -, változás. Különösen elhúzódó ez a dilemma akkor, ha valamelyik fél őszinte önmagával, és felérzi, hogy életében nem ez az első eset, amikor hosszabb-rövidebb idő után ugyanaz a konfliktus ismétlődik. Mintha ugyanabba a barázdába csúszna vissza a lemez. Ugyanazt a kellemetlen, nyöszörgő hangot adja. Mi is ilyenkor a teendő? Hogyan történhet, hogy a vágyak és a szándékok ellenére minden fals lesz, nem érhető el a kívánt cél? Hogyan lehet kizökkenni, megújulni?
Mit tehet a pszichológia: a pszichoterápia, a párterápia, a mediáció?
Sok embert nyomaszt az a hamis tudat, hogy pszichológusra nincs szüksége, mert "nem bolond". A pszichológusok, pszichoterapeuták elsősorban problémás emberekkel foglalkoznak, olyanokkal, akik az életük bizonyos szakaszában elakadtak. Elakadtak, mert nincs eszközük a vágyaik, szándékaik megvalósításához. Nincs elegendő eszköztárunk. Foglyaik saját "begyakorolt" megoldásmódjaiknak. Pedig a belső készségek, képességek ugyanúgy fejleszthetőek, mint a nyelvtudás. Ugyanúgy nem lesz "anyanyelvi" szinten, de remekül, sőt hasznosan működővé válhat. Ugyanúgy örömöt okoz, ugyanúgy büszkék lehetünk megszerzett tudásunkra, képességünkre.
A komolyan vett pszichoterápia sok esetben segít. Segít, ha ténylegesen változni, változtatni akarnak, jobbá kívánja, kívánják tenni a kapcsolatot, és nem egy újabb "nézőt és hallgatóságot" keresnek a százszor is lejátszott magánéleti drámához.
Sok esetben az elakadás oka nem úgy rejlik bennünk, mint a saját megoldásunk, sőt. Sokszor érezzük azt, hogy a "A csudába! Nem ezt akartam mondani." " Hányszor megfogadtam, hogy előbb 10-ig számolok…" Átgondolom, mielőbb kinyitom a számat." A magyarázatot önmagunknak – és partnerünknek is – az un. "rossz tulajdonságainkkal" adjuk: pl. "hirtelen a természetem, majd változtatok rajta", "csak felcsattanok, de nincs semmi következménye, nem is haragszom, kár megsértődnöd" stb. stb.. És mérhetetlen meddő erőfeszítésbe fogunk, hogy megváltoztassunk úgymond tulajdonságainak, vagy más esetben eme "rossz" tulajdonságaink elfogadását vagy eltűrését igényeljük a másiktól. A fogadkozás fogadkozást követ. Rövidebb-hosszabb ideig feszülünk, és döbbenettel tapasztaljuk, hogy aztán kontroll nélkül, mint a láva kitör belőlünk a "rossz". Őrjöngünk, ki hangosan, ki némán, csak belülről visítja: "Ez így nem mehet tovább!". Ha nem tudok magamon, vagy a másikon változtatni, akkor a kapcsolatot kell(ene) megszakítani, de. De mi lesz akkor? Jó esetben, végső elkeseredésében pszichológushoz fordul, vagy fordulnak.
Hozzászólás zárolva.