A szingli lét drámája: A kiégettség IV. rész
Ahogy haladunk egyre beljebb a szingli női lét és életforma világában, egyre inkább körvonalazódik, hogy nem azonos az agglegény élettel. Ugyanis az agglegény életre inkább az a jellemző, hogy nem tud, vagy nem akar kapcsolódni, kötődni.
„Mióta éltem, forgószélben
próbáltam élni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
Többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot
már végképp másoknak remél.”
(József Attila)
Sok agglegény (és aggleány is) az eredeti családja kötődésében maradva a szülőket támogatja, vagy a nagynéni, nagybácsi szerepben elégíti ki a családhoz tartozás szükségletét. Persze vannak olyan megrögzött agglegények, aggleányok is, akik a magány burkát nem tudják áttörni, de ezt elfogadják.
Ezzel, szemben a szingli lét és életforma esete más. Másról van szó. Tudatilag igeneli a másik nemmel, a férfival való tartós és harmonikus kapcsolatot, vágyik családra, gyermekre, csak éppen érzelmi feltételei, eszköztára nincs meg az elfogadásra, a befogadása. Ugyanis pont a másik, a férfi reális elfogadása hibádzik. Érzelmileg a férfit, a férfi-nő kapcsolatot vagy alá, vagy túlzottan felértékeli. Így a csalódások sorozatát éli át (akár házasságban is).
Természetesen a szingli létforma kialakulásában jelentős szerepe van a családi kötelékek fellazulásának. Nem lát előrevivő konfliktuskezelési megoldást a férfi-nő kapcsolat vonatkozásában, és ráadásul a férfiemberek közül sem mindegyik csak reális, békeszerető és nőtisztelő, sőt.
Egyszóval, nincs valódi és reális kép a férfi-nő kapcsolat adok-kapok, vesztesség-nyereség, szeretet-elfogadás érzelmi, energia egyensúlyteremtő dinamikájáról és annak gyakorlati megvalósításáról.
A kiégettség
A pszichológia a 70-es években, különösen a 40-es éveiben járó és elsősorban az úgynevezett segítő szakmákban tevékenykedők körében hívta fel a figyelmet egy sajátos és jól körülírható, tragikus kimenetelű kórformára a burn-out (kiégettség) szindrómára. A kiégettség legfőbb jellemzője, hogy teljesen „favágásnak”, örömtelennek, céltalannak, sőt értelmetlennek éli meg mindennapi tevékenységét. Megkérdőjeleződik választása visszamenőleg is, sőt egész élete, választásai. Nemcsak hogy hatékonynak nem élni meg napjait, de önmagát érzi fáradtnak, törődöttnek, létében elnyomorodottnak, holott mindennapi tevékenysége arra kárhoztatja, hogy mások belőle merítsenek erőt, mások boldogulását segítse.
Hozzászólás zárolva.