Ahol „az Én” a hasban lakik…

A régi japán ember úgy tartotta, hogy az „az ÉN” a hasban lakik.

Ha valakiről azt tartják, hogy a hasa sötét, az az ember gonosz, hízelgő. Aki nyíltan beszél, az „felnyitja a hasát”. Aki feltárja, hogy mire gondol, az „megmutatja a hasát”. Aki viszont „kicsomózza, kibogozza a hasát”, az megadja magát a sorsnak. De akinek „hasa van”, az nem kövér, hanem erkölcsi tisztaságáért megbecsült ember.

A japán férfiak a hagyományokból eredően igyekeznek védeni és melegen tartani a hasukat. Sokan ezért haskötőt, melegítőt használnak még ma is. Jó has technikájúnak (Harageinek) nevezik azokat, akik rengeteg tapasztalattal, kifinomult kommunikációs technikával, kiemelkedő pszichológiai érzékkel, intuícióval rendelkező személyek.

Nem véletlen tehát, hogy éppen a has(hara) metszéséhez (kiri) kapcsolódik a rituális öngyilkossági szokás is, amely a japán szamurájok között terjedt el. Eleinte a bátorság fitogtatására, az ellenség elrettentésére, majd az önkéntes vezeklés, és a feljebbvaló elleni tiltakozás sajátos módja lett.

Szigorú szabályok határozták meg ennek a rituális öngyilkosságnak a végrehajtását, melynek fő célja a szükségtelen szenvedések elkerülése volt.

„Az öngyilkos mellett egy segítő (kaisakuin), a legjobb barát állt kivont karddal. Ez a baráti szolgálat nagy megtiszteltetés számba ment. Az ő feladata az volt, hogy a végrehajtott vágás után egyetlen kardcsapással lerövidítse az áldozat haláltusáját. Ha a lecsapott fej még néhány bőr- vagy húscafattal összefüggött a törzzsel, akkor ennek átvágására hordtak egy éles kis kést, melynek markolatát bámulatos filigrán munka díszítette, domborműves arany és ezüst berakásokkal. Önálló eredeti műtárgy eme kések minden darabja, akár egy szobor vagy festmény. Nem is igen lehetett két egyforma díszítésű késnyelet találni.
A végrehajtás szabályrendszere nagyon szigorú volt, a cselekedet minden pontját meghatározta. Például a szeppukut a halált szimbolizáló fehér ruhában kellett végrehajtani. A vágásnál a kést balról jobbra kellett végighúzni a hasban.”

Az utolsó harakiri 1989. januárjában fordult elő, az addig uralkodó Hirohito császár maga követte el. Bár 1970-ben Misima Jukionak is volt egy kísérlete, amikor az Önvédelmi Erő telephelyére behatolva társaival együtt kísérelt meg harakirit végrehajtani. De csak neki sikerült, a többieket még időben fel- és letartóztatták.

Japánban már szinte kultusz a morbid kacérkodás az öngyilkosság gondolatával, – még ma is.  A japán regények nagy százalékában, még a romantikus, szerelmes történeteknél is, a katarzis az öngyilkossággal tetőzik.

Ajánlott irodalom:  Hidasi Judit: Na, és hogy tetszik Japán?

Mécs Alajos: Az ismeretlen Japán